2012.07.16. hétfő
Éjszaka arra ébredek, hogy szakad az eső. Úgy izgulok a normális élthez való visszatéréstől, hogy nem tudok aludni. Megnézem az órám, még nincs 1. Felkelek ennek értelme nincs, és a mosdóban írom a naplóm. Szomorú zenék mennek a rádióban, nagyban növelik a nosztalgia hangulatom. Fél három fele, lefekszem, és végre el tudok aludni.
7 után felkelek, épp nem esik. Pakolok, és kajálok. A pakolás kicsit másabb, mint eddig. Elcsomagolni a víz elől a felszerelést fölösleges, mert holnap ilyenkor már otthon vagyok. Csak kiszortírozom azokat a dolgokat, amire otthon nincs szükségem, vagy a jövő nyári túráig nem áll el.
A recepción kifizetem a szállást, de nem számolják fel a mágneskártyát, így nyerek közel 8€-t. Pedig felkészültem egy kiadós vitára, főleg, hogy előttem egy holland nő jön ki, és mondja, hogy „ez tipikus német”. És ezt nem jó értelembe mondta. Már azt is elképzeltem, hogy így köszönök el: „Jawohl mein General.”
11-kor elindulok, érzékeny búcsú a környék hegyeitől. Pár km, és már Ausztriában vagyok. Salzburgban kicsit megint bolyongok, hála a fantasztikus tábláknak, de legalább többet láttam a városból. Megkérdezem a helyi GPS-t, merre van a vasútállomás, ekkor már németül. Legalább a kérdést értik, és érdekes, de értem a választ is. Meglátom a vasúti felsővezetéket, azt elkezdem követni így onnan sima az út, főleg, hogy már ki is táblázták egy idő után. Euforikus érzés, küzdök a könnyeimmel, mint egy Wartburg a hajtűkanyarral. Jön a rádöbbenés: MEGCSINÁLTAM!!!!! NINCS TOVÁBB.
Az állomásra bemegyek, még van 50 perc a vonatindulásig. Beállok az ÖBB kasszához, pár perc és sorra kerülök, de onnan elküldenek a másik oldalra. A másik oldalon is sorban állok, de kiderül az meg csak egy infópult. Onnan átküldenek a DB pénztárhoz. Egy nő áll előttem, akiről kiderül, hogy magyar. Egy szót sem beszél németül, de angolul se. Fél füllel meghallom, hogy az ámítógépes rendszer meghalt, ezért nem tudnak jegyet adni, várnunk kell 5 percet. 10 perc után sincs semmi eredmény. Már fél órája állok sorba, amikor megkérdezem, nem tud kézzel jegyet kiadni. Látom az arcán a ledöbbenést. Végül jegyet nem ad, de kiállít egy papírt, amivel tudom igazolni a kalauznál, miért nincs jegyem. Így a kallernál kell majd fizetni. A magyar hölgy nem érti mi van, ezért fordítok neki.
A peronhoz mozgó lépcső visz fel, és a mögöttem álló úriember tartja a biciklit, nehogy baj legyen. Rendes tőle, de ez a 142. mozgólépcsős akcióm, eddig nem volt baj, de azért mosolygok, mivel beszélni nem tudtam, mert a számban volt az igazolás.
A vonaton várom a kalauzt, direkt egy térkép mellé ültem, hogy lássam, hol vagyunk. Ha jön a kaller majd bemondom az utolsó apró falut. Nincs szükségem erre az ócska trükkre, mert nem jött a jegykezelő. Újabb jó hír, 32 €-t spóroltam meg. Olyan érzésem van mintha 3 napja jártam volna itt, ja mert annyi:)
Veszek az állomás melletti töröknél egy dönert. A városban biciklizve találok egy boltot, veszek egy kis szuvenírt, meg útravalót. Visszafelé belebotlok a piacba, onnan szerzek vizet.
A buszindulás előtt 1,5 órával eszek még egy dönert, de itt már alkudnom kell, mert az összes apróm el akartam költeni, a papírpénzt meg nem akarok felváltani.
Az állomáson átöltözök, és kifizetem a sofőrnek a pénz. Nem számolja a biciklit bele, így ott is spóroltam 10€-t. Ezek után az már semmiség, hogy az állomás mosdójában pont elment a wc-s néni, így az is ingyen volt.
19 órakor elindulunk, kicsit nézegetem a képeket, meg próbálok aludni.
Reggel fél ötkor a Keletinél kitesznek, és elmondhatom VÉGE…de, még a MÁV is egy kicsit megszívat, ha már az összes ország vasúttársasága viccelt velem.
A nyugatiban rájövök, hogy fogalmam sincs, hol van a forintom. Odamegyek az egyetlen ATM-hez, de épp nem működik, vissza az egyetlen nyitva lévő kasszához, de nem tudok kártyával fizetni. Köszönöm MÁV, biciklizhetek haza…
km:45,87 Éjszakázás: otthon az ágyamban:)
