4.nap: Este az esőerdőben
2014.07.12. szombat
 
5:47-kor keltem pedig csak éjfél után tudtam elaludni, a meleg és a kempingben uralkodó zajos légkör miatt. Bepakolok pár dolgot a táskámba, mert mielőtt nekivágnék La Spezia-nak. Előtte szeretném megnézni a várost, azon belül is a Dóm belsejét, mert bár már jártam itt, de ez minden egyes alkalommal kimaradt az életemből.
7-kor már a várost járom. Az utcákon még alig lézengenek az emberek. Azok nagyrészben inkább csak futó emberek. Mondhatni, turista mentes Firenze. Elsőnek a Ponte Veccio-hoz megyek el. A felkelő nap gyönyörű vöröses tónust ad, az amúgy is vidám színekben pompázó hídnak, illetve az azon épült épületeknek. Majd a gyönyörű házak között eltekertem a Dávid szoborhoz. Ez egy eredeti másolat, ami elég viccesen hangzik, de igaz. Mert másolat, de azon belül is eredeti. A lényeg, hogy ez is részletesen kidolgozott, mint amelyik a Múzeumban van kiállítva, ami szintén itt Firenzében található. A szobor egy téren áll, annak is a sarkában, más faragások társaságában. A tér közepén van egy kút, amibe a turisták pénzt szoktak dobálni. Ennek a jó szokásnak az eredménye, hogy időnként megtelik, és ki kell tisztítani. Ennek az ideje pont most jött el, amikor én is ott voltam. Egy idős ember szedte ki az aprópénzeket, olyan nagy mennyiségben, hogy 4 rendőr is vigyázott rá.
A dóm felé vettem az irányt, hogy most ha törik, ha szakad akkor is bemegyek. Mivel még alig múlt 8 óra, gondoltam simán be tudok menni. A fantasztikus ötletemben csak egy hiba csúszott. Mégpedig az, hogy 10-kor nyit a dóm, és addigra biztos nagy lesz a tömeg. Hogy addig valamivel elüssem az időt, ezért elmentem a vasútállomásra, és egy automatából megvettem a jegyem Pisa-ig. Gyanúsan nem volt egy pénztár se nyitva, de ezt a korai időre fogtam.
Mivel még mindig volt legalább 2 órám a templom nyitásáig, ezért vissza a kempingbe. Arra gondoltam, összepakolok, megreggelizek, és felpakolt kerékpárral megyek vissza a dómhoz. Ez a tervvel, bár időt spóroltam, de mire újra a dómnál voltam a tömeg embertelen méreteket öltött. A sor az épület hátuljánál ért véget, ennek ellenére jó lenne belülről is megnézni, főleg, hogy még soha nem voltam bent.
A firenzei dóm, olaszul Cattedrale di Santa Maria del Fiore, (jelentése: Liliomos Szűz Mária Székesegyháza), Firenze főtemploma. Építését 1294-ben kezdték meg, a kupolát 1436-ban fejezték be, felszentelését IV. Jenő pápa végezte. Eredeti, befejezetlen homlokzatát a 16. században lebontották, a ma látható a 19. században készült, neogót stílusban. A templom 169 m hosszú, 104 m széles, kupolája a laternával 107 m magas, ezzel Olaszország 3. legnagyobb, a világ negyedik legnagyobb temploma. Az új, neogótikus homlokzat 1887-re készült el. A megépítéséhez carrarai fehér, pratói zöld és maremmai rózsaszín márványt használtak. A homlokzatot Szűz Mária történeteivel díszítették. A dómhoz két különálló épület csatlakozik szervesen. Az egyik a 84,7 méter magas harangtorony, mely itáliai szokás szerint különálló épület, a másik a dóm korábbi építőcsarnoka, ahol napjainkban múzeum foglal helyet, gyűjteménye javarészt a dómmal kapcsolatos művekből és egyéb tárgyakból áll.
Irány a vasút, mert ma még sokat kell tekerni. Az állomáson meglátom, hogy a vonatom, a pont a legtávolabbi peronról indul, és csak másfél percem van az indulásig. Bár nem szabad pályaudvaron biciklizni, de nagy ívben…kanyarodok minden sarkon, mert a padló márványszerű kőből van kirakva, és nagyon csúszik. Így is sok kanyar driftelve veszek be. Ha kocsival lennék, azt is mondhatnám, „kilincsel előre”. Pár rendőr rám is sípol, de sietnem kell! Szerencsére elérem a vonatot, ami olyan fullos, hogy egy gombostűt se lehetne leejteni. Még az előtérben is heten álltunk, plusz a megpakolt biciklim. Elindul a vonat és kicsit később szól a kalauz hogy ez nem megy el Pisa-ig, de lesz csatlakozás. Leszállunk Pisa-tól 30 km-re. A nevét nem jegyeztem meg, mert nem láttam jelentőségét, úgyis jön mindjárt a másik. Jött is, de csak IC. Minden más járatot töröltek. Akkor még nem értettem miért, de…
Megérkezik a vonat, és hogy ne legyek útba a biciklimmel hátra szállok fel. Az ajtó elkezd csukódni, amikor megakad, és az Istennek sem akar bezáródni. Ezért odacammog a kalauz, és elkezd velem kiabálni, hogy szálljak le, mert IC-n nem lehet kerékpárt szállítani. Próbálom győzködni, de hajthatatlan. Kiderül sztrájkol az olasz vasút, ezért van törölve minden járat, voltak bezárva a pénztárak, és ezért küldenek csak ritkán mentesítő (IC) járatokat. Magyarán kitörölhetem a jegyemmel, és vághatok neki az országútnak kerékpárral. Azért akartam ezt a szakaszt levonatozni, mert 3 éve már letekertem, és másodjára nem akartam ezt az amúgy rettentő unalmas részt újra leküzdeni. De most nincs más hátra, akkor kezdjünk el biciklizni. Sőt most egész Avignon-ig fogok tekerni, ami ide több mint 900 km.
Pisa-ig tényleg unalmas a táj, bár már a tengerhez közel egyre jobban látszanak a hegyek. Viszont a város tömött, és a toronyhoz közeledve egyre durvább. Az utcák tipikusan olasz stílusúak. Szűkek, és túldíszítettek, de úgy, hogy a szép fogalmának megfelelnek. A tömeg egyre jobban nő, és egyszer csak meglátom a tornyot.
A fehér márványból készült harangtorony első szintjének építése 1173-ban kezdődött. Öt év múlva a harmadik emelet is megépült, a torony ekkor megsüllyedt a talaj gyengesége miatt. Az állandó hadban állás miatt az építkezés majd 100 évig szünetelt, ezalatt a talaj némiképp leülepedett. Ekkor további 4 emeletet húztak fel, olyan szögben, hogy kiegyensúlyozza az elhajlást. Majd újabb közel 100 év szünet után megépült az utolsó szint, és ekkor kapta meg az első harangját a nyolcból. Úgy tartják, hogy Galileo Galilei két különböző tömegű ágyúgolyót dobott le a toronyból, hogy bebizonyítsa, az esési sebesség nem függ a tömegtől. Noha ezt a történetet Galileo egy tanítványa terjesztette, ma már legendának minősítik. 1838-ban egy építész kiásatott egy utat a torony körül, hogy a torony alapja ismét láthatóvá váljon; ez ismét növelte az elhajlást. Mussolini elrendelte, hogy a tornyot ki kell egyenesíteni, ezért betont öntöttek az alapozásába. A torony ettől tovább süllyedt a lágy talajba. A második világháború alatt az amerikai hadsereg majdnem minden pisai tornyot lerombolt. Tervezték a ferde torony felrobbantását is, de egy az utolsó pillanatban érkezett parancs megelőzte a rombolást. 1964-ben az olasz kormány segítséget kért, hogy megelőzzék a torony leomlását. Egy nemzetközi csoport (mérnökök, matematikusok és történészek) állt össze, hogy megbeszéljék a stabilizálás módszereit. Húszévnyi munka után, 1990 januárjában a tornyot lezárták a nagyközönség elől. A harangokat elszállították, hogy a terhelés csökkenjen, és a harmadik szintről kábelekkel "lehorgonyozták" az építményt. Biztonsági okokból a torony körüli házakat kiürítették. Tízévnyi restaurálás után 2001-ben a tornyot ismét megnyitották a látogatók számára. A nyilatkozatok szerint a torony további 300 évig stabil marad, de jobb most megnézni. A Titanicra is azt mondták elsüllyeszthetetlen. Magassága 55,86 m az alacsonyabb oldalon, és 56,70 m a magasabb oldalon. A torony jelenleg délkelet felé dől. Dőlésszöge az 1990-es mérés szerint 5,5 fok volt, mára viszont ez az adat 3,99 fokra csökkent. Ez azt jelenti, hogy a torony 3,9 méterrel lóg túl az alaphoz képest.
A dóm 91 méter magas kupola aládúcolás nélkül készült, az itt lógó a bronz csilláron figyelte meg (a legenda szerint) Galileo Galilei az ingamozgást, és jött rá annak törvényszerűségeire.
A Dóm téren található még egy kápolna. Ez Olaszországban a legnagyobb keresztelő kápolna: a kerülete 107,25 méter. Ha beszámítjuk a tetején levő Keresztelő Szent János szobrot, akkor néhány centiméterrel meghaladja a ferde torony magasságát.
A hatalmas tömeg miatt idén is kihagyom a kápolna belsejét, és csak körbebiciklizem a három „testvért”. Természetesen elkészül rólam a „NA, itt is jártam” fotó, és nekivágok az SS1-nek. Ez az út egész a francia határig megy a tenger mellett.
Eleinte jól haladok, a minősége elviselhető, alig fúj a szél, és én is jól bírom. A háttérben az Appenninek hegyvonulata, csak sajnos sok helyen akkora a nád, hogy eltakarja ezt a csodás látképet. Persze néha-néha előbukkannak a hegyek, ami kell is, hogy erőt merítsek a tekeréshez. Az SS1-ből idővel autóút szerű lesz. Kétszer két sávra tagolódik, oldalt védőkorlát, néhol egy-egy pihenővel. Mivel táblát nem láttam, ami tiltotta volna a haladást, és az autók se dudáltak rám, ezért megyek rajta tovább. Bár veszélyes, de az olaszok jól vezetnek, nincs mitől tartani.
20 km után elérem Viareggio-t, ott lehajtok a főútról, és megnézem a várost. Kaját kéne venni, és ha már itt vagyok, nézzük meg a tengert most először, ami az idei túrámat illetni. Nem vagyok tenger mániás, de azért még is csak ritkán látok ilyen látványt, bár mennyire is állítom hogy Dunakeszi, ahol lakom Magyarország Riviérája. Pár percig nézem a hullámzó tenger, és a hosszan elnyúló homokos strandot. Nem vagyok odáig az ilyen stílusú partokért, ahol egymást érik a napernyők, jobb szeretem a köves elhagyott tengerpartot. Ez inkább az olasz és a francia Riviérán jellemző, ahol most vagyok az még nem az. A cote d'azur magyarul Riviéra, Genovától tart Marseille-ig. Mivel az még másfél nap biciklivel, ezért újra nyeregbe pattanok, és elindulok immáron a part mellett.
A várost még nem hagytam el, amikor látok az út másik oldalán egy grillcsirke árust. Nem ettem még szinte semmit, sőt mióta úton vagyok a hús kimaradt az étrendből, ezért veszek egy egész csirkét. 5€-t kérnek érte. Arrébb gurulok és egy félig üres parkolóban elfogyasztom friss kenyérrel, amit még reggel Firenzében vettem. Társaságnak néhány tucat hangyát kapok. Nem hangosak, de pofátlanul másznak mindenhová, tudomást sem vesznek az intimzónámról. Ezt leszámítva az ebéd bőséges, és finom is. Talán itt esik le, hogy megint biciklitúrán vagyok, és kezdek antiszociális lenni. Ha az ember a porban eszik, a táplálkozási etikett szabályait messze maga mögött hagyja. Nem érdekli, hogy sok átlag turista kerekedett szemmel nézi, ez az első jel, az „állattá válás” útján.
Ebéd után kicsit visszaveszek a tempóból, hogy az emésztésem jobb legyen. Haladni kell, mert La Spezia még nagyon messze van. Lassan de biztosan közeledek a mai cél felé, és kezdenek kirajzolódni azok a hegyek, ahol az éjszakát fogom tölteni. Örülök, hogy már látom a mai nap végét. Messziről látom a várostáblát. Nagy az öröm. Ahogy közelebb érek, már el tudom olvasni, hogy mi van a táblán. MASSA! A qqqqq!….Ez még nem La Spezia! Az még 30 km. Kezdek fáradni, már bőven délután van, és jön a túrám 4. csapása. Elkezd fájni a térdem. A vicc, hogy 3 éve pont itt kezdett fájni. Akkor tervet módosítottam, és vonattal elmentem Genovába, hogy ki tudjam pihenni. Ha holnap se enyhül az érzés, akkor megint a vasút társaság segítségét kell igénybe venni. De tekerjünk tovább, csak most sokkal óvatosabban, persze csak ha lehetséges, mert La Spezia előtt kb 100 métert kell emelkedni, egy kisebb dombra.
A városban nem nézelődök, elindulok Riomaggiore felé, ez egy gyöngyszem a Földközi-tenger partján. Bár a falu pár méterre van a tengertől, de oda csak egy hegyen keresztül lehet menni. Ez azt jelenti kb 400-500 métert kell emelkedni. Holnap is erre mennék, így nem kerülő, csak fárasztó.
A hegyről nem csak azért szép a látkép, mert rálátni a tengerre, hanem mert látszik a kikötő, amiben tömérdek hadihajó parkol. Ilyet se látok sűrűn Dunakeszin, ezért több helyen is megállok, és nézem az Olasz Haditengerészet büszkeségeit. Felfelé menet minden méterben a tökéletes szálláshelyet keresem, csak mert tudom, ma is bokorban alszok. Találok pár jó helyet, de nem állok meg, hisz minél magasabban kéne megpihenni estére, így holnap annál kevesebbet kell emelkedni. A jó helyeket megjegyezem, hogy hol van, ha esetleg este érnék vissza, emlékezzek a pontos helyre. Este 8 óra magasságában már majdnem fent voltam a csúcson, amikor elkezd cseperegni. F*SZA! Ma biztos sátorban kell aludni, szóval kell találni egy ideális helyet. Az első alagút után egy házaspárt kérdezek meg, alhatnék-e a kertben. Akkor tudom meg, hogy ez a környék természetvédelmi terület. Itt még a kertben sem szabad sátorozni, de mondják, ha tovább megyek, ott van egy étterem, kérdezzem meg tőlük, hol van kemping.
Így is teszek, de nincs kemping, csak egy fogadó, ami fent van a hegyen, 2,5 km-re. Tekerek tovább Riomaggiore felé, ha már itt járok, megnézzem még egyszer a tengert, ki tudja este milyen vadállat fog megenni az erdőben, mert akkor már tudom, a fák fognak estére vendégül látni.
Elindulok vissza, és látok egy dombot, de alvásra nem alkalmas, mert meredek. Ekkor már dörög és villámlik. Még visszább van egy kis tisztás, ahová a sátrat is felverhetném. Sima a föld, és a fák is eltakarnának, de tele van emberi ürülékkel, meg kotonnal. Na, ennyit a természetvédelmi területről. A tisztással szembe az út másik oldalán van egy faviskó, de az meg düledezik, meg kitudja milyen csúszó-mászók élnek benne. Viszont mellette egy ösvény indul be illetve fel az erdőbe, de szerencsémre egy autós pont ott nézelődik. Várok amíg elmegy, aztán gyors berongyolok a fák közé.  A terep elég nehéz. Szúrós aljnövényzet, meredek út, még meredekebb lépcsőkkel, és labda méretű kövekkel. Tolni nem is tudom, végig emelnem kell a biciklit, ami most víz nélkül 55 kg. Kb 70 méterre az úttól találok egy „tisztást”, ez azt jelenti, hogy épp fel bírom verni a sátrat, csak épp tele van bogánccsal, meg kövekkel. A zoknimból egyenként szedegetem a beleragadt magokat. A sátor helyét pedig meg kell tisztítani a kövektől. Az első kő felemelésével szabadjára engedem a poklot. Tömérdek vöröshangya szalad szét a szélrózsa minden irányába. Kb 1 órát vesz igénybe mire mindent előkészítettem a sátornak. Ebbe az is benne van, hogy az ágakat egyenként lekötöttem, hogy ne karmolja este a sátrat. Ez két szempontból is fontos. Egyrészt nem szakítja ki az anyagát, kettő ennyivel kevesebb nesz fogja zavarni az éjszakám, az erdőben, amiben tök egyedül vagyok(legalábbis remélem). Az előkészületbe az is hozzátartozik, hogy 20-30 cm-es köveket szereztem, amikhez hozzá tudtam kötni a sátorrögzítő füleit. Erre azért volt szükség, mert a föld elég köves volt, plusz így gyorsabban tudtam volna elcuccolni, bármilyen veszély esetén.
Majd jött a fürdés, ami abból állt, hogy megtörölgettem magam a nedves tisztasági törlőkendőmmel. A luxus wellness fürdő után jött az öt csillagos vacsora, ami egy müzli szelet a maradék pár korty vizemmel.
9:30-kor bebújok a sátorba, és 10-kor elkezd esni. Abba bízok, hogy a felettem lévő száraz ág nem esik rám és szakítja ki a sátram. Az éjszaki zajok ellenére jól aludtam.
km: 123,88