4.nap:
Este az esőerdőben
2014.07.12. szombat
5:47-kor keltem pedig csak éjfél után tudtam elaludni, a
meleg és a kempingben uralkodó zajos légkör miatt.
Bepakolok pár dolgot a táskámba, mert mielőtt nekivágnék
La Spezia-nak. Előtte szeretném megnézni a várost, azon
belül is a Dóm belsejét, mert bár már jártam itt, de ez
minden egyes alkalommal kimaradt az életemből.
7-kor már a várost járom. Az utcákon még alig lézengenek
az emberek. Azok nagyrészben inkább csak futó emberek.
Mondhatni, turista mentes Firenze. Elsőnek a
Ponte Veccio-hoz megyek el. A felkelő nap gyönyörű vöröses
tónust ad, az amúgy is vidám színekben pompázó hídnak,
illetve az azon épült épületeknek. Majd a gyönyörű
házak között eltekertem a
Dávid szoborhoz. Ez egy eredeti
másolat, ami elég viccesen hangzik, de igaz. Mert
másolat, de azon belül is eredeti. A lényeg, hogy ez is
részletesen kidolgozott, mint amelyik a Múzeumban van
kiállítva, ami szintén itt Firenzében található. A
szobor egy téren áll, annak is a sarkában, más faragások
társaságában. A tér közepén van egy kút, amibe a
turisták pénzt szoktak dobálni. Ennek a jó szokásnak az
eredménye, hogy időnként megtelik, és ki kell
tisztítani. Ennek az ideje pont most jött el, amikor én
is ott voltam. Egy idős ember szedte ki az aprópénzeket,
olyan nagy mennyiségben, hogy 4 rendőr is vigyázott rá.
A dóm felé vettem az irányt, hogy most ha törik, ha
szakad akkor is bemegyek. Mivel még alig múlt 8 óra,
gondoltam simán be tudok menni. A fantasztikus
ötletemben csak egy hiba csúszott. Mégpedig az, hogy
10-kor nyit a dóm, és addigra biztos nagy lesz a tömeg.
Hogy addig valamivel elüssem az időt, ezért elmentem a
vasútállomásra, és egy automatából megvettem a jegyem
Pisa-ig. Gyanúsan nem volt egy pénztár se nyitva, de ezt
a korai időre fogtam.
Mivel még mindig volt legalább 2 órám a templom
nyitásáig, ezért vissza a kempingbe. Arra gondoltam,
összepakolok, megreggelizek, és felpakolt kerékpárral
megyek vissza a dómhoz. Ez a tervvel, bár időt
spóroltam, de mire újra a dómnál voltam a tömeg
embertelen méreteket öltött. A sor az épület hátuljánál
ért véget, ennek ellenére jó lenne belülről is megnézni,
főleg, hogy még soha nem voltam bent.
A firenzei
dóm, olaszul Cattedrale di Santa Maria del
Fiore, (jelentése: Liliomos Szűz Mária Székesegyháza),
Firenze főtemploma. Építését 1294-ben kezdték meg, a
kupolát 1436-ban fejezték be, felszentelését IV. Jenő
pápa végezte. Eredeti, befejezetlen homlokzatát a 16.
században lebontották, a ma látható a 19. században
készült, neogót stílusban. A templom 169 m hosszú, 104 m
széles, kupolája a laternával 107 m magas, ezzel
Olaszország 3. legnagyobb, a világ negyedik legnagyobb
temploma. Az új, neogótikus homlokzat 1887-re készült
el. A
megépítéséhez carrarai fehér, pratói
zöld és maremmai rózsaszín márványt használtak. A homlokzatot Szűz Mária
történeteivel díszítették. A dómhoz két különálló épület
csatlakozik szervesen. Az egyik a 84,7 méter magas
harangtorony, mely itáliai szokás szerint különálló
épület, a másik a dóm korábbi építőcsarnoka, ahol
napjainkban múzeum foglal helyet, gyűjteménye javarészt
a dómmal kapcsolatos művekből és egyéb tárgyakból áll.
Irány a vasút, mert ma még sokat kell tekerni. Az
állomáson meglátom, hogy a vonatom, a pont a
legtávolabbi peronról indul, és csak másfél percem van
az indulásig. Bár nem szabad pályaudvaron biciklizni, de
nagy ívben…kanyarodok minden sarkon, mert a padló
márványszerű kőből van kirakva, és nagyon csúszik. Így
is sok kanyar driftelve veszek be. Ha kocsival lennék,
azt is mondhatnám, „kilincsel előre”. Pár rendőr rám is
sípol, de sietnem kell! Szerencsére elérem a vonatot,
ami olyan fullos, hogy egy gombostűt se lehetne
leejteni. Még az előtérben is heten álltunk, plusz a
megpakolt biciklim. Elindul a vonat és kicsit később
szól a kalauz hogy ez nem megy el Pisa-ig, de lesz
csatlakozás. Leszállunk Pisa-tól 30 km-re. A nevét nem
jegyeztem meg, mert nem láttam jelentőségét, úgyis jön
mindjárt a másik. Jött is, de csak IC. Minden más
járatot töröltek. Akkor még nem értettem miért, de…
Megérkezik a vonat, és hogy ne legyek útba a biciklimmel
hátra szállok fel. Az ajtó elkezd csukódni, amikor
megakad, és az Istennek sem akar bezáródni. Ezért
odacammog a kalauz, és elkezd velem kiabálni, hogy
szálljak le, mert IC-n nem lehet kerékpárt szállítani.
Próbálom győzködni, de hajthatatlan. Kiderül sztrájkol
az olasz vasút, ezért van törölve minden járat, voltak bezárva a pénztárak, és ezért küldenek csak
ritkán mentesítő (IC) járatokat. Magyarán kitörölhetem a
jegyemmel, és vághatok neki az országútnak kerékpárral.
Azért akartam ezt a szakaszt levonatozni, mert 3 éve már
letekertem, és másodjára nem akartam ezt az amúgy
rettentő unalmas részt újra leküzdeni. De most nincs más
hátra, akkor kezdjünk el biciklizni. Sőt most egész Avignon-ig fogok tekerni, ami ide több mint 900 km.
Pisa-ig tényleg unalmas a táj, bár már a tengerhez közel
egyre jobban látszanak a hegyek. Viszont a város tömött,
és a toronyhoz közeledve egyre durvább. Az utcák
tipikusan olasz stílusúak. Szűkek, és túldíszítettek, de
úgy, hogy a szép fogalmának megfelelnek. A tömeg egyre
jobban nő, és egyszer csak meglátom a tornyot.
A fehér márványból készült harangtorony első szintjének
építése 1173-ban kezdődött. Öt év múlva a harmadik emelet is
megépült, a torony ekkor megsüllyedt a talaj gyengesége
miatt. Az állandó hadban állás miatt az építkezés majd
100 évig szünetelt, ezalatt a talaj némiképp
leülepedett. Ekkor további 4 emeletet húztak fel, olyan
szögben, hogy kiegyensúlyozza az elhajlást. Majd újabb
közel 100 év szünet után megépült az utolsó szint, és
ekkor kapta meg az első harangját a nyolcból. Úgy
tartják, hogy Galileo Galilei két különböző tömegű
ágyúgolyót dobott le a toronyból, hogy bebizonyítsa, az
esési sebesség nem függ a tömegtől. Noha ezt a
történetet Galileo egy tanítványa terjesztette, ma már
legendának minősítik. 1838-ban egy építész kiásatott egy
utat a torony körül, hogy a torony alapja ismét
láthatóvá váljon; ez ismét növelte az elhajlást.
Mussolini elrendelte, hogy a tornyot ki kell
egyenesíteni, ezért betont öntöttek az alapozásába. A
torony ettől tovább süllyedt a lágy talajba. A második
világháború alatt az amerikai hadsereg majdnem minden
pisai tornyot lerombolt. Tervezték a ferde torony
felrobbantását is, de egy az utolsó pillanatban érkezett
parancs megelőzte a rombolást. 1964-ben az olasz kormány
segítséget kért, hogy megelőzzék a torony leomlását. Egy
nemzetközi csoport (mérnökök, matematikusok és
történészek) állt össze, hogy megbeszéljék a
stabilizálás módszereit. Húszévnyi munka után, 1990
januárjában a tornyot lezárták a nagyközönség elől. A
harangokat elszállították, hogy a terhelés csökkenjen,
és a harmadik szintről kábelekkel "lehorgonyozták" az
építményt. Biztonsági okokból a torony körüli házakat
kiürítették. Tízévnyi restaurálás után 2001-ben a
tornyot ismét megnyitották a látogatók számára. A
nyilatkozatok szerint a torony további 300 évig stabil
marad, de jobb most megnézni. A Titanicra is azt mondták
elsüllyeszthetetlen. Magassága 55,86 m az alacsonyabb
oldalon, és 56,70 m a magasabb oldalon. A torony
jelenleg délkelet felé dől. Dőlésszöge az 1990-es mérés
szerint 5,5 fok volt, mára viszont ez az adat 3,99 fokra
csökkent. Ez azt jelenti, hogy a torony 3,9 méterrel lóg
túl az alaphoz képest.
A dóm 91 méter magas kupola aládúcolás nélkül készült,
az itt lógó a bronz csilláron figyelte meg (a legenda
szerint) Galileo Galilei az ingamozgást, és jött rá
annak törvényszerűségeire.
A Dóm téren található még egy kápolna. Ez Olaszországban
a legnagyobb keresztelő kápolna: a kerülete 107,25
méter. Ha beszámítjuk a tetején levő Keresztelő Szent
János szobrot, akkor néhány centiméterrel meghaladja a
ferde torony magasságát.
A hatalmas tömeg miatt idén is kihagyom a
kápolna belsejét, és csak körbebiciklizem a három
„testvért”. Természetesen elkészül rólam a „NA, itt is
jártam”
fotó, és nekivágok az SS1-nek. Ez az út egész a
francia határig megy a tenger mellett.
Eleinte jól haladok, a minősége elviselhető, alig fúj a
szél, és én is jól bírom. A háttérben az Appenninek
hegyvonulata, csak sajnos sok helyen akkora a nád, hogy
eltakarja ezt a csodás látképet. Persze néha-néha
előbukkannak a hegyek, ami kell is, hogy erőt merítsek a
tekeréshez. Az SS1-ből idővel autóút szerű lesz. Kétszer
két sávra tagolódik, oldalt védőkorlát, néhol egy-egy
pihenővel. Mivel táblát nem láttam, ami tiltotta volna a
haladást, és az autók se dudáltak rám, ezért megyek
rajta tovább. Bár veszélyes, de az olaszok jól vezetnek,
nincs mitől tartani.
20 km után elérem Viareggio-t, ott lehajtok a főútról,
és megnézem a várost. Kaját kéne venni, és ha már itt
vagyok, nézzük meg a tengert most először, ami az idei
túrámat illetni. Nem vagyok tenger mániás, de azért még
is csak ritkán látok ilyen látványt, bár mennyire is
állítom hogy Dunakeszi, ahol lakom Magyarország
Riviérája. Pár percig nézem a hullámzó tenger, és a
hosszan elnyúló homokos strandot. Nem vagyok odáig az
ilyen stílusú partokért, ahol egymást érik a napernyők,
jobb szeretem a köves elhagyott tengerpartot. Ez inkább
az olasz és a francia Riviérán jellemző, ahol most
vagyok az még nem az. A cote d'azur magyarul Riviéra,
Genovától tart Marseille-ig. Mivel az még másfél nap
biciklivel, ezért újra nyeregbe pattanok, és elindulok
immáron a part mellett.
A várost még nem hagytam el, amikor látok az út másik
oldalán egy grillcsirke árust. Nem ettem még szinte
semmit, sőt mióta úton vagyok a hús kimaradt az
étrendből, ezért veszek egy egész csirkét. 5€-t kérnek
érte. Arrébb gurulok és egy félig üres parkolóban
elfogyasztom friss kenyérrel, amit még reggel Firenzében
vettem. Társaságnak néhány tucat hangyát kapok. Nem
hangosak, de pofátlanul másznak mindenhová, tudomást sem
vesznek az intimzónámról. Ezt leszámítva az ebéd
bőséges, és finom is. Talán itt esik le, hogy megint
biciklitúrán vagyok, és kezdek antiszociális lenni. Ha
az ember a porban eszik, a táplálkozási etikett
szabályait messze maga mögött hagyja. Nem érdekli, hogy
sok átlag turista kerekedett szemmel nézi, ez az első
jel, az „állattá válás” útján.
Ebéd után kicsit visszaveszek a tempóból, hogy az
emésztésem jobb legyen. Haladni kell, mert La Spezia még
nagyon messze van. Lassan de biztosan közeledek a mai cél
felé, és kezdenek kirajzolódni azok a hegyek, ahol az
éjszakát fogom tölteni. Örülök, hogy már látom a mai nap
végét. Messziről látom a várostáblát. Nagy az öröm.
Ahogy közelebb érek, már el tudom olvasni, hogy mi van a
táblán. MASSA! A qqqqq!….Ez még nem La Spezia! Az még 30
km. Kezdek fáradni, már bőven délután van, és jön a
túrám 4. csapása. Elkezd fájni a térdem. A vicc, hogy 3
éve pont itt kezdett fájni. Akkor tervet módosítottam,
és vonattal elmentem Genovába, hogy ki tudjam pihenni.
Ha holnap se enyhül az érzés, akkor megint a vasút
társaság segítségét kell igénybe venni. De tekerjünk
tovább, csak most sokkal óvatosabban, persze csak ha
lehetséges, mert La Spezia előtt kb 100 métert kell
emelkedni, egy kisebb dombra.
A városban nem nézelődök, elindulok Riomaggiore felé, ez
egy gyöngyszem a Földközi-tenger partján. Bár a falu pár
méterre van a tengertől, de oda csak egy hegyen
keresztül lehet menni. Ez azt jelenti kb 400-500 métert
kell emelkedni. Holnap is erre mennék, így nem kerülő,
csak fárasztó.
A hegyről nem csak azért szép a látkép, mert rálátni a
tengerre, hanem mert látszik a
kikötő, amiben tömérdek
hadihajó parkol. Ilyet se látok sűrűn Dunakeszin, ezért
több
helyen is megállok, és nézem az Olasz
Haditengerészet büszkeségeit. Felfelé menet minden
méterben a tökéletes szálláshelyet keresem, csak mert
tudom, ma is bokorban alszok. Találok pár jó helyet, de
nem állok meg, hisz minél magasabban kéne megpihenni
estére, így holnap annál kevesebbet kell emelkedni. A jó
helyeket megjegyezem, hogy hol van, ha esetleg este
érnék vissza, emlékezzek a pontos helyre. Este 8 óra
magasságában már majdnem fent voltam a csúcson, amikor
elkezd cseperegni. F*SZA! Ma biztos sátorban kell
aludni, szóval kell találni egy ideális helyet. Az első
alagút után egy házaspárt kérdezek meg, alhatnék-e a
kertben. Akkor tudom meg, hogy ez a környék
természetvédelmi terület. Itt még a kertben sem szabad
sátorozni, de mondják, ha tovább megyek, ott van egy
étterem, kérdezzem meg tőlük, hol van kemping.
Így is teszek, de nincs kemping, csak egy fogadó, ami
fent van a hegyen, 2,5 km-re. Tekerek tovább Riomaggiore
felé, ha már itt járok, megnézzem még egyszer a tengert,
ki tudja este milyen vadállat fog megenni az erdőben,
mert akkor már tudom, a fák fognak estére vendégül
látni.
Elindulok vissza, és látok egy dombot, de alvásra nem
alkalmas, mert meredek. Ekkor már dörög és villámlik. Még
visszább van egy kis tisztás, ahová a sátrat is
felverhetném. Sima a föld, és a fák is eltakarnának, de
tele van emberi ürülékkel, meg kotonnal. Na, ennyit a
természetvédelmi területről. A tisztással szembe az út
másik oldalán van egy faviskó, de az meg düledezik, meg
kitudja milyen csúszó-mászók élnek benne. Viszont
mellette egy ösvény indul be illetve fel az erdőbe, de
szerencsémre egy autós pont ott nézelődik. Várok amíg
elmegy, aztán gyors berongyolok a fák közé. A terep
elég nehéz. Szúrós aljnövényzet, meredek út, még
meredekebb lépcsőkkel, és labda méretű kövekkel. Tolni
nem is tudom, végig emelnem kell a biciklit, ami most
víz nélkül 55 kg. Kb 70 méterre az úttól találok egy
„tisztást”, ez azt jelenti, hogy épp fel bírom verni a
sátrat, csak épp tele van
bogánccsal, meg kövekkel. A
zoknimból egyenként szedegetem a beleragadt magokat. A
sátor helyét pedig meg kell tisztítani a kövektől. Az
első kő felemelésével szabadjára engedem a poklot.
Tömérdek vöröshangya szalad szét a szélrózsa minden
irányába. Kb 1 órát vesz igénybe mire mindent
előkészítettem a sátornak. Ebbe az is benne van, hogy az
ágakat egyenként lekötöttem, hogy ne karmolja este a
sátrat. Ez két szempontból is fontos. Egyrészt nem
szakítja ki az anyagát, kettő ennyivel kevesebb nesz
fogja zavarni az éjszakám, az erdőben, amiben tök egyedül
vagyok(legalábbis remélem). Az előkészületbe az is hozzátartozik, hogy 20-30
cm-es köveket szereztem, amikhez hozzá tudtam kötni a
sátorrögzítő füleit. Erre azért volt szükség, mert a
föld elég köves volt, plusz így gyorsabban tudtam volna elcuccolni, bármilyen veszély esetén.
Majd jött a fürdés, ami abból állt, hogy megtörölgettem
magam a nedves tisztasági törlőkendőmmel. A luxus
wellness fürdő után jött az öt csillagos vacsora, ami
egy müzli szelet a maradék pár korty vizemmel.
9:30-kor bebújok a sátorba, és 10-kor elkezd esni. Abba
bízok, hogy a felettem lévő száraz ág nem esik rám és
szakítja ki a sátram. Az éjszaki zajok ellenére jól
aludtam.
km: 123,88