29.nap: Könnyű nap...csak a mesékben

2014.08.06. szerda

 

 

Reggel korán kelek, mint mindig, főleg, hogy most 7-kor találkám van a tulajnővel, mert le kell adnom a mágneskártyát, amivel ki tudtam nyitni a fürdőhelység ajtaját. Kimászok a sátorból, és máris elveszik a kedvem a mai naptól a meztelen csiga, ugyanis mint a sátramat, mind az edényemet, és mind a kulacsomat telemászkálták. Mindent beterített az undorító nyúlós nyáluk. Mindent egyenként takaríthattam meg. De így is hét előtt pár perccel már a recepció előtt álltam, útra készen. A kedves tulajhölgy még aludt, és negyed nyolckor leette a fene. Leadtam a mágneskártyát, és elindultam a mai célom felé, ami fogalmam sincs, hol van. Persze minél közelebb jutok Innsbruckhoz, holnap annál kevesebbet kell.

A tegnap alaposan áttanulmányozott térkép alapján az első bonyolultabb szakaszt könnyedén veszem, bár pont ez a szakasz elég meredek. A kis mellékutakon keresztül végül elérem az autópályával párhuzamosan húzódó mellékutat, ami kisebb kitérőkkel egész Innsbruckig megy.

Az út csak emelkedik tovább. Tegnap azon a bizonyos térképen csak max 10 km-t láttam, így utána fogalmam sincs mi lesz. Természetesen 10 km után is emelkedik tovább az út. Kezdem magam szidni, hogy miért erre jöttem. Szerencsére a táj szép, csak úgy mint az idő. Nem sokat megyek, amikor látok egy táblát, ami szerint a csúcs 1765 méter. Amikor ezt meglátom, kicsi a híja, hogy visszaforduljak. Semmi kedvem ma is ilyen magasra felmenni, de egyelőre nem adom fel.

A tetőtől 5 km-re volt egy útépítés, ahol várnom kellett legalább 15 percet. Onnantól az út olyan meredek, hogy csak tolni tudom, egész az utolsó 1,5 km-ig. az útépítéstől, még egy darabig szép volt a táj, de a végén még az is unalmas lett. Ahogy haladtam feljebb, a völgy, ahol haladt az út szép lassan beszűkült, és a körülöttem magasodó hegyek is egyre kisebbek lettek. Mint ahogy már írtam, az utolsó 1,5 km-t már újra a biciklin tettem meg, az a szakasz már végig egy patak mellett ment, ami egyre keskenyebb lett. Az egyik helyen láttam mellette egy legelő tehenet, annak segítségével saccoltam be, hogy a patak már csak 1 méter lehet. Magyarán lassan elérem az tetőt.

35 km felfelé tekerés után felérek a csúcsra, ahol semmilyen tábla sem mutatja, milyen magasan vagyok, sehol sincs egy tábla, ami mellett lehetne egy szuper képet készíteni, ami mutatná, milyen magasan vagyok. Magamban megköszönöm az osztrákoknak eme odafigyelésüket, aztán elindulok lefelé. Alig gurultam 500 métert, látok egy táblát, ami arra figyelmezet, hogy a következő leejtő 13%. Megint elkezdem szidni a nyugati szomszédjainkat. Hogy miért vagyok ideges? Egyértelműen, azért mert fáradt vagyok. Ha az ember kipihent és erőtől duzzad, jöhet bármi. Rázós út, vagy eső. A 13%-os út azért bosszant, mert ha csak 5%-os lenne, akkor sokkal lankásabb lenne, így hosszabban leejtene, és sokkal többet gurulhatnék, tekerés nélkül. A másik, hogy az ilyen meredek úton jobban gyorsul a bicikli, és állandóan húzhatom a féket, ráadásul balesetveszélyesebb. De az tény, hogy 67 km/h-val száguldozni nagyon fantasztikus, ráadásul ez az új sebességi rekordom ezzel a biciklivel. Más járművel mentem már gyorsabban, autóval inkább nem írnám le, vonattal meg 330-cal, de biciklivel ez a sebesség sokkal izgalmasabb. Az angliai, és a normandiai utak rendesen megkoptatták a fékjeimet, így itt is kiállok a nyeregből, és próbálom a saját légellenállásommal fékezni a biciklit. Szerencsére elég jó az út, így csak ritkán kell bele, belefékezni.

Ilyen nagy sebességgel hamar elérem a völgyet. A völgy persze erős jelző, mivel itt is hatalmas hegyek vannak, csak itt már alig leejt az út. Ahogy haladok előre egyre jelentősebb a mellettem csordogáló patak. Ez a kis patak folyik bele az Inn folyóba, egy gyönyörű szurdoknál. A másik oldalon meglátom a Wiessberg-i kastélyt. Maga a kastély nem egy nagy durranás, de a szurdok, a két kis folyóval, az égbetörő fenyők, és a vasúti viadukt olyan szép, hogy megállok pár percre pihenni. A nap hátralévő részében végig az egyre növekvő Inn folyót fogom követni. Mivel folyás irányba haladok, ezért innentől végig lefelé megy az út. Természetesen lesznek kisebb emelkedők, de nem vészesek.

Az egyik helyen három irányba lehet menni, én természetesen a legrosszabbat választom, és elindulok felfelé. Kb 150 métert emelkedek, amikor is meglátom az Inn-t, és látom, hogy mellette megy a főút, és a bicikliút. Mivel vissza soha nem fordulok, ezért keresek egy nagyon kicsi mellékutat, ami levisz a völgybe. Viszont ez a mellékút nagyon meredek, és kacskaringós. Teljes erővel húzom a fékeket, hogy ne szálljak el az egyik kanyarban. Közben arra is oda kell figyelni, hogy nehogy kiszaladjon valaki az útra, csak mert ez már lakott terület. szerencsésen leérek a folyóhoz, és innen tényleg komplikációmentes az út.

A romantikus folyóparton tekerek, amikor egy kisebb bolyongás után átmegyek egy hídon, ott látok pár raftingost, akik a nagy sodrású folyó közepén torkaszakadtából kiabál. A folyó mellett tekerek kb 10km-t, amikor látok egy kisebb fogadót. Letámasztom a biciklit, és leülök megnézni, mennyibe kerül egy ebéd. Egy bécsi szelet jónak tűnik, mind árban, mind energiatartalomban. Nem csak íz, de kilátás is fantasztikus. Ebéd után még pihentem egy picit, aztán visszapattantam a biciklire.

Az egyik pici faluban láttam egy helyi térképet, azon láttam, hogy Innsbruck már csak 50 km. Ha már ilyen közel jutottam a végcélhoz, nincs mit tenni, csak keresni kell egy kempinget, és megpihenni mára. A biztonság kedvéért előveszem a modern navigációs rendszerem, és megnézem hol van legközelebb kemping. A gép szerint Telfs-ben.

Az oda tartó úton egy érdekes süveghegy rajzolódik ki egyre jobban. A táj itt már nem olyan szép, de azért jó lenne, ha ilyen hegyek lennének az otthoni lakhelyemhez közel. Telfs ennek a süveghegynek a lábánál fekszik. A faluban megtudom, hogy nincs kemping a településen, csak két faluval visszább. Nincs mit tenni, sutba dobhatom a „soha nem fordulok vissza” elvem, és tekerhetek legalább fölöslegesen 12 km-t. Sielz-ben a kemping szinte azonnal meglett, elég drága, de legalább igényes. A tulajdonos nagyon rendes, nem úgy mint a tegnapi. Mondják a recepción, hogy menjek hátra, ott fel tudom verni a sátrat. Miközben tolom hátra a biciklit, arra gondolok, hogy innen Innsbruck 40km, amit max 3 óra alatt letekerek, tehát onnan vonattal kora délutánra beérhetek Münchenbe. Ezért felhívom a busztársaságot, akiknél lefoglaltam a jegyem, és áttetetem holnapra. Az akció sikeres, csak úgy mint a sátorállítás. Kiteregetem a ruháimat, és úgy pakolok be a táskába, hogy holnap az utazásra való felkészülés (átöltözés) minél könnyebben menjen. A pakolás most az is máshogy zajlott, mint a túra eddig napján, hogy most a selejtes, javíthatatlan eszközöket kidobtam, azokat is, amit jövőre úgy is újra elkészíteném, ilyen például a bicikli villáján cipelt saját gyártású flakon.

Pakolás után elmentem a helyi büfébe, és vettem egy sört, ezzel megünnepelve a befutót. Akkor hallottam, illetve láttam, hogy helyi néptáncegyüttes szórakoztatja a jónépet. Egy darabig néztem őket, aztán visszamentem a sátorhoz megfőzni az utolsó vacsorám. A maradék sör elfogyasztása közben észrevettem, hogy a mai vacsorához jó lenne, ha lenne egy kis kenyerem. Így megittam a maradék söröm, és visszasétáltam a büfébe. Szerencsére tudtak adni zsemlét, és ha már ott voltam, akkor kértem egy újabb korsó helyi sört.

Főzés közben ittam a söröm, írtam a naplóm, és arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy idén is végigcsináltam, az immáron 3000 km-es túrám. Elfogyasztottam a mára már hagyománnyá vált utolsó vacsorám, ami nem porkaja, hanem a sokkal ízletesebb konzervkaja. Megittam a sört, majd visszavittem a korsót a büfébe. Néztem még egy kicsit a néptáncegyüttes előadását, aztán irány lefürödni.

 

 

km: 130,31