0.nap: Csak ide Milánóba
2015.07.11. szombat
 
 
Azért hívom nulladik napnak, a túrám első napját, mert egy nap tekerés után pár napot a Balaton mellett fogok tölteni, így nem egyhuzamban fogom letekerni az 1835 km-t. Ezen a napon eltekerek Dunakesziről Balatonakarattyára. Az úgymond megszokott, „unalmas” magyar táj, még is megadja a maga kihívását.
Mint már említettem Dunakesziről indultam, hajnali 7-kor. A biciklimet és a felszerelésemet már napokkal az indulás előtt felkészítettem.
6 után az óracsörgése felébresztett. Most a szokásos gyomorideg elmaradt, és az azzal járó hasmenés is. A reggeli ceremónia után 7-kor már a biciklin ültem és elindultam a magyar tenger felé. A cél nem tűnik soknak, a net szerint csak 125 km.
Hamar elhagyom szeretett Duna menti lakóhelyem, és belépek a főváros zajos forgatagába. A szokásos út, már-már unalmas, hisz szinte hetente szoktam erre tekerni. Viszont az egyik külvárosi buszmegállóban megpillantom az ex-kolleganőmet. Egy hatalmas köszönéssel üdvözlöm, és egyben búcsúzom tőle. Akkor még nem hiszem, hogy még látom a túra folyamán.
Budapest látnivalói közül először a Városligeten hajtok keresztül. Semmi extra, egy csomó fa, rengeteg liberálisan közlekedő turistával, és helybeli kétkerekűvel. A liget után nem hagytam ki a Hősök terét. Nem mintha nem láttam volna még (vagy ezerszer), de hát mégis a Hősök tere. Előtte megnézem a megújult jégpályát, amit minden turistának ajánlok, mert meseszép lett. Ha valaki télen jön Pestre, akkor meg maga a korcsolyázást is. Jómagam itt tanultam meg korizni, nagyon hangulatos, szerintem a harmadik legjobb sportág.
A jégpálya után az Andrássy úton elmentem az Oktogonhoz, onnan a körúton jött a Nyugati, majd a Margit híd. A megújult híd bár nem olyan szép, mint a Szabadság híd, de a rálátás a városra megér egy misét. A továbbiakban sajnos nem a rakparton mentem, hanem egy utcával beljebb, a városban dúló útfelbontások miatt, így csak néha-néha láttam a Parlamentet, amit egyszer mindenkinek látnia kell, nem csak kívülről, de belülről is.
A budapesti látképtől a már említett Szabadság hídról búcsúztam. Pár percre megálltam az egyik hídpillér fölött és onnan csodáltam a színes házakat, a lágyan hullámzó Dunát, az azon sikló hajókat, a Gellért hegyet, és a várat.
Ekkor még csak 30 km-nél tartottam, és tudtam, belekell húznom, mert a Balcsi még nagyon messze van, ráadásul a hátamon lévő hátitáskában két méretes nyúl várta lefagyasztva, hogy holnap bográcsban végezze. Féltem, hogy a 10 órás út alatt kiengednek a nyulak. A nap végén szidtam is magam, hogy miért nem raktam legalább az egyiket a hátsó csomagra.
A városból kitalálni könnyű, persze azért alaposan utána kellett néznem, melyik úton tudok biciklizni, csak mert Érdig a 6-os és a 7-es út is számomra tabu. Nagytétény fele könnyedén kijutottam a fővárosból, és hamarosan Érd kapuját döngettem.
A városba tartó hosszú egyenes úton megálltam reggelizni. Természetesen egy felüljáró alatt tettem mindezt, csak hogy addig is árnyékba lehessek, mivel a nap a reggeli órák ellenére is nagyon erősen sütött. Pár perc pihenő után ültem is vissza a biciklire és mentem tovább. Érd előtt pár biciklis megelőzött, de a város előtti emelkedőn elfogyott a kraft és hamar vissza is előztem őket. Az emelkedő nem tartott sokáig, max egy km lehetett, mégis eléggé lefárasztott.
Érdtől a 7-es úton szinte egész a Balatonig tudtam tekerni. Mivel nem olyan rossz a minősége, és nem kellett sokszor keresni a megfelelő utat, ezért másfél óra múlva el is értem a Velencei tavat. Ez már a táv fele. Rám fért egy kis pihenő és pár falat elemózsia. A tótól pár méterre megálltam egy parkban, ahol nem csak az előző kettőt pipálhattam ki, de vizet tudtam szerezni, és némi fürdést is megejthettem. Utóbbi rám fért, mert jócskán megizzadtam.
Az alkaromon a túra előtt kijött a napallergiám, ezért hogy minél kevesebb helyen érje a napsugár, egy fehér anyagból készült csőszerű ruhadarabot hóztam fel. Mivel nem a teljes alkaromat takarta, ezért már most elég csíkosra pirultam. De volt egy másik előnye is a két fehér rongydarabnak, méghozzá az, hogy az izzadságot felszívta, és megakadályozta, hogy lecsurogjon a kesztyűmre, és a túra legizzasztóbb napjain is száraz maradt a tenyerem. A parkban ezt a fehér kézvédőt is ki tudtam mosni, ráadásul vizesen egy darabig hűtötte is az alkarom.
A Velencei tótól egy darabig bicikliúton haladhattam, aminek annyira nem örültem, mert én jobban elviselem a tőlem pár centire elsuhanó autókat, mint a rossz minőségű keskeny, sok helyen gazos bicikli utat. Ráadásul Pákozd környékén már nem a főút mellett húzódott az említett bringaút, hanem kis falukon keresztül ment. Így nem csak rosszabb a minősége, de hosszabb is. Viszont legalább elmondhatom, hogy jártam Pákozdon. A híres csata helyszínéül szolgáló falu előtt, helyiek segítettek útba igazodnom. Itt elég sok volt a hétvégi biciklis, ezért az előzgetést megunva, kicsit megálltam pihenni. Így szabad utam lett Fehérvárig, és legalább enni is tudtam. Most is a tegnap elkészített szendvicset toltam az arcomba. A pár perces pihenő után könnyedén értem el a volt királyi várost.
Őszintén megvallom, hogy először féltem a várostól, mert eddig csak egyszer jártam itt, amikor nem csak átutazóban voltam, és attól tartottam túl bonyolult lesz kijutni. Valahol a belvárosban lehettem, amikor az úton láttam egy tök új Magyarország térképet. Felvettem, hisz a barátnőm kocsijában már elég megviselt van, és most nekem is jól jön, mert meg tudom nézni, milyen messze van a Balaton. Még 60 km.
A városból kivezető út kicsit kacifántosnak bizonyult, de megoldottam a problémát. Leginkább a temérdek körforgalom tette be nálam a kaput, ugyan is minden kihajtónál nekem kellett elsőbbséget adni, plusz elég magas volt a padka, ami miatt teljesen meg kellett állnom, és óvatosan leemelni a biciklit. A sokadik ilyen emelésnél egy erőteljeset káromkodtam, majd aki jól végezte dolgát folytattam az utam. Kb 300 méter után látom, hogy egy ember lép ki elém. Arra gondoltam, hogy segítséget akar kérni, de a legalább 2 méter magas emberünk, azért állított meg, hogy leb*sszon egyet, amiért beszóltam neki. Közöltem vele, hogy lenyugodhat, mert nem neki szóltam be, hanem a körforgalomnak, amiért ilyen idiótán van kiképezve. Majd megkérdeztem tőle, hogy tényleg ilyen hülye, hogy ezért utánam jött, majd megállt, és ezen idegeskedett. Plusz arra gondoltam, hogy „és mi van ha neki szóltam volna be?”. Lecsapott volna? Aztán miután nem tudott belém kötni, csak annyit mondott, hogy ha így biciklizgetek meg fogok halni. Erre meg csak annyit mondtam, hogy egyszer mindenki elpatkol, és hogy a maga fajta autósok miatt biciklizek inkább külföldön. Majd udvariasan elköszöntem, és szép napot kívántam neki. Úgy látom, vannak még bőven frusztrált emberek az utakon.
Fehérvár után már alig éltem, köszönhetem a közel 100 km-nyi letekert (mai) távnak, a forróságnak, és a kevés kajának. Néha csak azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy a barátnőm tárt karokkal vár, na meg a két nyulat nem kéne teljesen kiolvasztani, amit a hátamon cipelek.
Balatonfőkajárnál utolértem egy fagyis kocsit, amit nem túl nagy sebesség különbséggel meg is előztem. Így volt lehetősége a sofőr néninek megkérdezni, „hová megyen így felpakolva?” Erre én meg annyit mondtam: „Csak ide Milánóba.” Hát így lett a 2015-ös túrám mottója, ez a mondat. Innen kifogtam egy szerencsétlen motorost, aki szintén kis sebesség különbséggel előzött rám, így hosszú percekig szagolhattam az iszonyatos füstjét.
Főkajár után kiértem a Balatont körbeölelő főútra, amin mehettem volna jobbra, meg balra. Pontosan tudtam, hogy gőzöm sincs, merre kell menni. Így meg kellett várnom az első autóst, aki útba igazított. Innen már csak 3km volt a végcél, de már alig éltem, így amikor elértem a Balatonakarattyát jelző táblához, nem a hüvelykujjam felmutatásával lájkoltam, hanem a középső ujjam kinyújtásával fejeztem ki érzéseimet.
Végül csak elértem a végcélt, ahol csak annyi erőm maradt, hogy betoljam a biciklit, megcsókoljam a barátnőmet, és hogy megigyam azt a sört, amit a kedvesem hozott nekem. Elmeséltem milyen fárasztó volt a mai nap, és hogy a végén a két nyulat, szó szerint a hátam közepére sem kívántam. Ezek után megnézetem milyen égési sérüléseket okozott a nap. A kezem csíkosra éget, a bal bokám meg bedagadt. De nem panaszkodom, most van pár napom kipihenni a ~135km fáradalmait, és hederelni a magyar tenger körül.
 

134,89km