6:30-kor indulok. Egy nagy búcsú a barátnőmtől. Ahogy gurul a biciklim egyre előrébb, tudatosul bennem, hogy most 3 hétig nem fogom látni. Mint minden búcsú ez is fáj, de várnak a kalandok, és tudom, ha letelik a három hát milyen jó lesz újra látni. Befordulok a sarkon, és átadom magam a biciklitúra valóságának. Az első kilométerek simán menetek, csak a balatonvilágosi löszfal előtt van egy kisebb emelkedő, de kipihenten tele energiával, simán feltekertem rajta. Most is megálltam, megcsodálni, szerintem Magyarország egyik legszebb látványát. Egy perc és megyek tovább. Az utána következő leejtő még élvezetesebb, hisz nem kell tekerni, és a löszfalról, még mindig csodás a látvány. A leejtő közepén van egy vasúti megálló, amit épp akkor újították fel, (már vagy egy éve). Itt eredetileg van egy kövesút, de a pályamunkák miatt akkor le volt zárva, és mehettem egy igen keskeny, rázós ösvényen. Szeretem a „rázós” dolgokat, így ez a szakasz meghódítását megpakolt biciklivel jó kis kihívás volt. Jött Siófok, majd Zamárdi. Az úton sokszor elég nehéz eldönteni merre is kell menni, de már párszor tekertem erre, így a 40. km-ig semmi érdemleges nem történt. Eddig jól haladtam, mert nem volt még meleg. Megállok egy padnál, és bekeverem a fehérje lötyim, és felbontom az első müzlim. Ez az a két kaja, amit otthon év közben, ha fizetnének érte sem kéne. Az egyiknek förmedvény az íze, a másik meg olyan száraz, hogy két falat után vattát köpök. Na, innentől viszont egyre több helyen állok meg, köszönhető, az egyre emelkedő hőmérsékletnek. Néha viszont fékeznem kell, egy-egy liberális kutyasétáltató miatt. 11-kor már szinte elviselhetetlenül éget a nap. Nem csak az UV sugárzás magas, de a levegő hőmérséklete is. Az eddigi túráimból tanulva hoztam naptejet, de ez csak végszükség. Csak, mert ha naptejjel bekenném magam akkor az erős izzadságtól minden elég hamar a kesztyűmön landolna. Ezért olyan passzív megoldást találtam ki, amit úgy hívnak, hogy kendő. A sapkám alá bedugom az egyik végét, így nem hagyom el, és védi a tarkóm, meg a fülem. A kéz leégés ellen egy futóversenyen kapott „hájtek” anyagból vart csőszerű kézhűtőt húztam. Azért hűt, mert olyan speciális anyaggal van átitatva, amit ha izzadság ér, azonnal el kezd párologni. Na ez szép és jó, de ez a funkciója lósz*rt nem ér, viszont felfogja a napsugarakat. Fonyód után megállok enni, SZÉP kártyával fizetek, így csökkentve a túrám kiadásait. A két csirkecomb, és a zóna krumpli úgy tűnik el bennem, mint egyszerű űrhajós a feketelyukban. Majd ejtőzök fél órát, hogy az ebédnek legyen ideje megszokni a gyomrom vendégszerető légkörét. Természetesen közben élvezem, a Balaton adta látkép szépségeit. Értem ez alatt a Badacsonyi tanúhegyet. Balatonkeresztúrig jól haladok, és szerencsére ott gyors megtalálom a 7-es utat, amin egész a határig tudok tekerni (elméletileg). A hangulatomat csak az rontja, hogy nyugat felől nagyméretű, és igen sötét, már-már fekete felhők közelítenek. Egy benzinkút mellett megyek el, és megfordul a fejembe, hogy megállok, és megvárom a világvége végét. De azt tartom logikusnak, hogy minél gyorsabban haladok dél felé, annál inkább kerülök ki a viharzónából, Hisz a vihar nyugatról közeledik. A logikus gondolkodás most is bejön, mint mindig, hisz a felhők nyugat-kelet irányúak, és így csak a széléből kaptam némi ízelítőt. Pár csepp, aztán újra elkezd sütni a nap, sőt ismét egyre inkább a hőmérséklet emelkedése jelenti a problémát. A 110. km-nél már alig élek, de beérek Zalába, ez utolsó magyar megyébe. A kezem ma is hólyagosra égett (a kézvédő ellenére), a lábaim kezdenek teljesen kikészülni, a hátsómról nem is beszélve. A forróságtól izzadok, mint egy igásló. Ekkor fogalmazódott meg bennem a mai nap alcíme: Ehhez már öreg vagyok. De eszembe jutott, hogy az elmúlt 5 túrán is, az első napok pont ilyen nehezen kezdődtek, aztán meg alig akartam abbahagyni. Minden komolyabb árnyéknál megálltam pihenni. A komolyabb árnyék alatt erdőt értek, mert egy fa körül még nem hűl le a levegő érdemlegesen. Sajnos ilyen wellness lehetőségem kevés akadt, ezért vedeltem a vizet. Zala megye egyik kis eldugott faluja egyik házánál láttam mozgást. Az épp a gyümölcsfákat gondozó roma család nagyon segítőkész volt, és még a kislány teletöltötte a kulacsom, addig beszélgettem a családdal. Elköszöntem tőlük, aztán irány a határ. Nagykanizsa előtt egyre több helyen láttam biciklivel behajtani tilos táblát. Az egyik kis falunál, mivel a vizem is fogyott, befordultam jobbra, és kerestem egy élő embert, akinél fel tudom tölteni a kulacsaimat. Így ismertem meg Laci bát, aki igen jó beszélőkével áldott meg a jó Isten. Laci bá mondta, hogy toljam be a biciklit az udvarba, mert a kútja hátul van. Letámasztottam a kerékpárt és elsétáltunk a kúthoz, ami valóban nagyon finom, hideg és frissítő volt. Miután megmostam minden testrészem, amit nem fedett ruha, és megittam egy teljes gyomornyi vizet, Laci bá, mondja, üljek le és pihenjek egy picit. Ezt nem kellett kétszer mondania. Az öreg megkínált még egy kis borral, de ezt fájó szívvel vissza kellett utasítani, mert enyhén ittasan nem jó ilyen melegben tekerni. Mondtam Laci bának, hogy igya meg a részem, Ne neki nem kellett ezt kétszer mondani. Ez itt töltött 40 perc pont olyan volt, mint egy buta brazil szappanopera nézése. Csak néztem ki a fejemből, és az agyamat hagytam kimosatni a háttérzajjal, csak most nem a TV volt ez a zaj, hanem Laci bá. Az öreg elmesélte az egész életét…Háromszor! Lehet, hogy többször, de én csak ennyit fogtam fel belőle. 40 perc beszél(getés) után közöltem Laci bá legszomorúbb hírét, miszerint mennem kell, és hogy 10 perc és hazajön a felsége, a könyvtárból, mert Lacibáné ott volt ügyeletes helytartó. Én is kicsit szomorú voltam, mert tudatosult bennem, hogy innen valószínűleg jó darabig, nem lesznek ilyen közvetlen emberek a túrámon. Lacibá elmagyarázta, hogy van út Kanizsáig, amin lehet biciklizni, abszolút nem nagy forgalmú. Elbúcsúztam Zala megye legnagyobb szónokától, és megkerestem a régi 7-es utat. Lacibának igaza volt, amit az utat illeti, csak azt nem mondta, hogy nagyon sz*r minőségű, és hogy minden dombtetőre felmegy. Nagykanizsát azért biztonságosan bevettem, már csak vizet kéne találni, mert már megint fogyóban van. Kanizsa főterén találok is egy kutat, aztán tűzz tovább. A várostól ismerős lesz az út, mert a legelső túrámon is pont itt tekertem. Azt is tudom, hogy a határ előtt kb. 15 km-rel van egy temető, ahol anno csak megmosdottam, feltöltöttem a kulacsaimat, de most akár ott is alhatnék. Mivel temetőben még nem aludtam, így a kíváncsiság és a félelem érzése egyszerre kavargott bennem. Azért gondoltam megkérdezem valakitől, hogy aludhatnék-e a kertben, de magyar szokás szerint minden háznál van kerítés, ami 90%-os nemet jelent. Egy tipikus magyar falusi háznál kértem még vizet, és megkérdeztem, hogy mit szólnának, ha estére beköltöznék a kertbe. A hölgy mondta, hogy a kutyák miatt nem lenne jó ötlet, de közli, hogy Letenyén van kemping. Örültem a hírnek, mert mégis csak kényelmesebb lesz. Nem is nekem, hanem annak, akinél aludnék. Ráadásul ez még Magyarországon van, így forinttal tudok fizetni. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti terv szerint kb ennél a falunál lett volna a mai cél, így holnap ennyivel kevesebbet kell majd tekerni. Letenye felé megtaláltam azt a bizonyos temetőt, ahol nem a hagyomány miatt álltam meg, hanem mert k*rvára koszos voltam, és jól esett lemosni magamról az egész napos koszt. Mert oké, hogy a hölgy szerint van kemping, de mi van, ha nincs. 18:15-kor beértem Letenyére, és 15 perc múlva megtaláltam a kempinget is. Szerencsére SZÉP kártyával fizethettem, a 3000 Ft-nyi szállásdíjat. Nem túl igényes, de meg van minden, aminek kell lennie egy kempingben. Van árnyék, és ami szokatlan, hogy konyha is. Skandináv területen ez normális, de normál elviselhető éghajlatú tájon még sehol nem láttam ilyet. A vacsora után írtam a naplóm, miközben a 2x3 dl söröm ittam, amit a büfében vettem. Ezt már kézpénzzel fizettem, így a mai nap össze költsége ez az 500Ft volt, hisz minden mást olyan kártyával fizettem, amit csak haza vendéglátásra lehet használni, és ha nem költöm el, idővel elveszik. A kemping személyzete érdeklődött, honnan jöttem és hogy hová tartok. Gratuláltak az eddigi sikereimhez, és szerencsés utat kívántak a következő km-ekre, majd 9 magasságában nyugovóra tértem. 154,40km