5.nap: Működött a "B" terv

2015.07.17. Péntek

 

Ma is, mint mindig korán kelek, gyors pakolok, köszönhető a tegnap esti pakolásnak, na meg a rutinnak. Köszönő levél a családnak, aki tegnap befogadott estére, aztán irány a tenger. Ez elég nagyképűnek hangzik, hisz a legrövidebb úton is az még 150km. A pakolást csak az nehezítette, hogy tegnap csepergett, és le kellett törölni a sátorról a vízcseppeket.

A felhőzet szép lassan oszladozik, annyira, hogy mire elhagyom Kranj-t már egy felhő sincs az égen.

Kranj-ig meglehetősen jól haladok, viszont utána pár km múlva biciklivel behajtani tilos tábla. Bosszankodok, de a távolban látom, hogy egy másik biciklis kihajt oldalra. „Biztos ott van a bicikliút.” A gondolat bevált, mert ahogy követtem az úriembert megláttam a bicikliutat. Nagy nehezen utolértem, és megkérdeztem tőle, hogy „ez az út megyen Ljubljanába”. Ő mondja, hogy igen, és hogy nyugodtan kövessem. Pár szár méter után az út teljesen elfordul a főúttól, kb 170°-ban. Ez a tény nem hagy nyugodni, és megkérdezem még egyszer, hogy biztos erre kell menni. Emberünk nyugtatgat, és mondja, hogy csak kövessem. Aztán végig fut a fejemen, hogy a Dunakanyarban is pont ennyire esze ment a bicikliút, biztos itt is hasonló értelmi képességű ember tervezte. A 30km-en kb 5-tel többet kell tekerni, de a legrosszabb, hogy nem a sík terepen megy a bicikliút, hanem minden dombra fel és le. A félutat elhagyva jött egy komolyabb kaptató, ahol bár nem szálltam le, de mire felértem jócskán elfáradtam. Emberünk látta rajtam, hogy nagyon kikészültem, és megállt bevárni. Kivesz a kis csomagjából egy banánt és a kezembe nyomja. Meglepődésemet, csak a boldogságom múlja felül. Mondja, hogy egyem meg nyugodta, megvár. Még kapok három csokit, azt mondja, rakjam el későbbre. Majd ad magnézium pezsgőtablettát, amit azonnal feloldok a kulacsomba, és ad még magnézium port, amit magában kell lenyelni. Emberünk szinte mindenét ideadta. Ez a vendégszeretet igaz volt az egész túrám szlovéniai szakaszára. A dombos kerülőút ellenére, hamar beértünk a fővárosba, köszönhető a szélárnyékot biztosító úrnak.

10 magasságában a városhatárnál elbúcsúzunk, és bevetem magam Ljubljana látnivalói közé. A mai nap még nagyon hosszú, épp ezért alig pár dolgot nézek meg a városból.

A várost szinte csak érintem, hisz túl sok érdekessége nincsen, persze több, mint amit itt fel fogok sorolni. Elsőnek a Preszernov-téret szeretném megnézni, amibe véletlenül bele is botlok. Itt található a Szent Miklós-katedrális, és a Tromostovje, magyarán a három híd.

Utóbbi a Ljubljanica folyó egy kisebb híd komplexuma. Nem nagy, nem szép, semmi extra, csak annyi, hogy három különböző hídból áll, amit a neve is tükröz. Pár fénykép erejéig érdemes betérni a Szent Miklós-katedrális-ba, mely más gyönyörű európai barokk templomaival is felveszi a versenyt.

A Fő utcán tekertem egy kisebb kört. Bár a város nem túl nagy, így sok látnivalója sincs. De természetesen a belváros hangulatát szerettem volna magamba szívni. A Budapesthez képest kb harmad akkora városban.

Aztán meglátogattam a piacteret, ahol, amikor legutóbb itt jártam, sokkal nagyobb volt a forgatag, persze akkor szombat volt. Viszont találtam egy finom vizű kutat, ahol könnyedén megtölthettem a kulacsaim, mert pont oda tudtam tenni a biciklit kulacsostul.

Még eltekertem a Mesarski hídhoz. Ez egy gyalogos híd, aminek a legnagyobb különlegessége, hogy a járdafelület két széle üvegből készült, és kicsit átérezhetem, milyen lehet a levegőben biciklizni.

Az idő szűke miatt sokkal többet nem tölthetek a fővárosban, ezért dél-nyugatnak a Zvezda park felé veszem az irányt, ahol az impozáns épületű egyetem áll.

A rekord rövidségű városnézésbe még belefért a pont útba eső, Augustus császár által építtetett római városfal maradványa.

A városból kitalálni horror, mivel a kivezető utat felbontották, és még a két kerékűeket sem engedték el. Mivel elmagyarázni nem tudták merre tudok kerülni, ezért kb 30 percig kerestem a megfelelő utat. Már majdnem feladom, ami azt jelenti, hogy arra gondoltam, ha nem sikerül a küldetés, akkor felszállok egy vonatra, és elhagyom a várost vonattal.

Végül sikerül, és Logatec előtt 10km-ig jól haladok, odáig lapos a táj, ezen a 40km csak annyi érdemleges történt, hogy megettem mindent, amit a szlovén úr adott, még Ljubljana előtt.  A csokik jól estek, és a magnéziumban gazdag víz is. Utóbbit felturbóztam pár deka fehérjével, meg cukorral. Szerencsére még volt az extra flakonjaimban víz, így ezzel a megállással a kulcsomat is után tudtam tölteni. A melegedő idő miatt a bakancsot is leváltottam szandálra. Természetesen a zoknit fent hagytam. A kedvesem szerint ez az igazi fogamzásgátló. Biztos igaza van, és tudom azért mondja, mert e két ruhadarab nem illik össze, de a túráim nem a divatról szólnak. Sokkal inkább a túlélésről, és ebbe az is beletartozik, hogy a kényes bőrfelületeket védem nem csak a kosztól, de az erős napsugárzástól.

Logatec-től az út elkezdett egyre inkább meredeken emelkedni, ami egyre inkább kezdett lefárasztani. A nagy kifáradás közepén találtam egy pihenőt. Nem álltam volna meg, de volt árnyék, és nagyon jól esett egy kis hűsölés. A „nagy” pihenés közben elment mellettem 2 hasonlóan felpakolt biciklis. Köszöntem nekik, aztán relaxáltam még pár percet.

A hosszú egyenes, és az emelkedő miatt akkor is láttam őket, amikor elindultam. Ahogy telt az idő, úgy loptam egyre jobban a távolságot. Ez a közeledés kezdett doppingolni, és rákapcsoltam. Kis idő után utolértem őket. Elől egy lány taposta a pedált, hátul meg egy fiú. Mallorca-ról érkeztek, és Törökországból mennek haza. Ők napi 80 km-et nyomnak, ami nem kevés. Én nem is merek belegondolni, hol lesz még a mai nap vége. A szokásos kérdések után még szórakoztattam őket a pár mondatos spanyol szókincsemmel, majd elbúcsúztam tőlük, és élveztem tovább az elviselhetetlen meleget, na meg az emelkedőt.

Szerencsére lassal elértem a hegytetőt, és elindultam lefelé. A leejtőn növelhettem a sebességem, ami nagyobb légmozgással jár, és nagyobb léghűtéssel. Utóbbinak köszönhetően javult a közérzetem, és még nagyobb sebességre kapcsoltam, amitől még inkább nőtt a hűtés, de ne aggódjanak, nem fagytam meg, mint a teve a viccben.

A következő hatalmas élmény, egy újabb árnyékos pihenő volt, ami már-már luxus élményeket biztosított. Itt is megálltam, ettem pár falatot, annak ellenére, hogy pár sz*ros, szebben fogalmazva pár használt pelenka volt szétdobálva. A kellemetlen körülményeket félretéve, na meg a már lassan értelmét vesztett térképemet is. elővettem a lassan aktuálisat, ami örömteli pillanatok közt tudatosult bennem, hogy ezen már rajta van a tenger. Igaz az még 80 km. DE már „látom”. Pár perc pihenő után vissza a biciklire, hogy élvezzem tovább a „kifogástalan” minőségű szlovén utat.

A kifogastalan nem véletlenül van idézőjelben. Sokszor olyan rossz minőségű volt, hogy 10-12km/h-val tudtam csak haladni. Sőt, sokszor csak úgy, hogy kiálltam a nyeregből. Ezt ezért tettem, hogy ezzel is növeljem a rugózott tömeget, mivel ilyenkor a lábam a rugó, a testem meg a tömeg, a nehéz felfogásommal együtt. Most nem vezetem le fizikailag, nem írok fel egy Lagrange egyenletet se, hisz minden tapasztalt kerékpáros érzi, hogy jobb sz*r úton kiállni a nyeregből. A rossz mellett legalább a táj szép, hisz tőlem balra egy hatalmas völgy terül el. Ha nem jön autó, szinte mindig behúzódok középre, hogy minél többet lássak belőle. Sajnos a negatív hatások nem merültek ki abban, hogy rossz az út minősége. Ezt tetőzte, hogy a hőmérséklet egyre magasabb.

A fent felsoroltak miatt egyre többet ittam, és emiatt egyre égetőbb probléma a vízhiány. Szerencsére egy építkezésen találkoztam élő emberrel, akitől kérhettem vizet. Bár emberünk nem beszélt angolul, de szerencsére a víz szót szinte minden európai nyelven ismerem. Ez nem az én érdemem, hanem a sorosomé, ami miatt meg kellett tanulnom.  Megköszöntem a segítséget, majd gyerünk tovább. Alig hagytam el a kis falut, amikor a legutálatosabb kresztábla közeledett, ami a túrákon csak előfordulhat. Egy veszélyes útkanyarulatok tábla volt, alatta pedig, hogy 3km. Ez többnyire azt jelenti, hogy emelkedni fog az út, és meglehetősen meredeken, a 3 km-t aszem nem kell magyarázni.

A következő 3km-en taposhattam erősen a pedált, mindezt lehajtott fejjel, hogy ne is lássam hova megyek. Menetközben nézem az útszéli fehér csíkot, ez tart irányban. Néha nem folyamatos vonal volt, hanem szaggatott, akkor szoktam is számolni őket. A monoton számolás eltereli a figyelmem, arról hogy alig élek, és hogy legszívesebben beborulnék az árokba. Ha nincs nagy forgalom az úton, mindig a nagyobb íven fordulok, mert az lankásabb, még akkor is, ha az a baloldalon van. Igaz, hosszabb a megtett út, de könnyebb. Ha hallom, hogy jön autó, akkor természetesen lehúzódok, aztán a kanyar után vissza a saját oldalamra.

Mikor felértem a tetőre megnézem, hogy honnan jöttem, és ezzel azt hiszem, vége a mai nap szenvedéseinek,… de tévedek. Hamar egy katlanban találom magam, ahol megállt a levegő, és még melegebb van, mint eddig. Alig vártam, hogy kiérjek belőle. Szerencsére egyenes, és látom a végét. Mindig mondom magamnak, hogy „kitartás, már nincs sok hátra”.

A következő szakaszon leejt az út, élvezem is, de nem sokáig, mert átérek a hegy másik oldalára, ahol 3 fokot emelkedik a levegő hőmérséklete. Szó szerint arcon csap a forróság. A hirtelen hőmérsékletnövekedéssel a növényzet is azonnal átalakul. Szó szerint egy éles határ volt. Egyik helyen még lombhullató nővények nőnek, a melegebb oldalon, meg már mediterrán örökzöldek. Lehet, hogy csak véletlen volt ez a váltás, és a hőmérsékletnövekedés.

Viszont a hirtelen jött melegtől a maradék energiámra is szükség van. Annyira lefáradok, hogy már azon gondolkozok, feladom a „B” tervet, és ma nem megyek el a tengerig, és inkább itt alszok az erdőben. De a kínkeserves haladás mellett kellett döntenem, mivel időközben jobbról csúnya felhők úsztak be mellém. Szerencsére egy csepp sem esett, de ezt akkor nem sejthettem. 

A tengertől 20 km-re a fáradtságtól meggyötörten el kellett döntsem, merre menjek. Hisz ha a jobbre fordulok, hamarabb átérek Olaszországba, viszont akkor kerülnöm kell, mert kemping csak Szlovéniában van. Ha egyenesen megyek tovább, akkor igaz kevesebbet kell tekerni, de azt még egy darabik a hegyekben. Az a tapasztalatom, hogy egy hegyet könnyebb megkerülni, mint megmászni, még akkor is, ha kétszer olyan hosszú a táv. Most is ezen elevet követtem, és szerintem bejött. Bár egy darabik még emelkedett az út, de nem sokáig, és hamar üdvözölhettem a határt. Áttekertem Italija-ba. Ezt a csak azért írtam, így mert a szlovén részen is így volt kiírva. Örömöm tengernyi, nem úgy mint a vizem. Egy gyűszűt se tudnék megtölteni, de szerencsére elindul az út lefelé, és tudom, innentől már nem kell sokat tekerni, hisz kb 200 méteren lehetek, a tenger meg már itt van pár km-re. Arra viszont nem számítottam, hogy a kitáblázottság alul múlja elvárásaimat, és több elágazásnál is elő kell venni a modern navigációs rendszert. Az oké, hogy látom melyik út a nekem megfelelő, de azt nem melyik milyen minőségű.

Elindul az út meredeken lefelé. Élvezem a száguldást, de lelkem mélyén érzem, valami nem stimmel. Beérek egy faluba, és egyben egy zsákutcába. Hamar tudatosul bennem, hogy ezt besz*ptam, mert most tolhatom vissza! De mielőtt elbőgném magam az idegességtől, előtte káromkodok egy sort. Hogy miért? Mert 2-3km-re vagyok a tengertől, és én kiválasztottam ez egyetlen utat, ami zsákutca, és hullafáradtan feltolni egy 55kg-os biciklit egy 1,5 km-es úton nem épp lélekmelengető. Alig mondtam ki ez első feszültség levezető szavakat, amikor a tőlem 50 méterre lévő épületbél kijött egy pincér. Kiderült megtaláltam a helyi kocsmát. Odatoltam a biciklit, és gondoltam veszek egy kólát, hisz kis mértékben oldja a szomjat, és tele van cukorral, amire most nagy szükségem van. Ha már a pincér jól beszél angolul, akkor már megkérdezem, hogy létezik-e egy menekülő út. Szerencsém van, mert létezik. Sőt kapok egy helyi térképet is, csak mert elég kacifántos kis útról van szó. A segítséget megköszönve, elfogyasztom a 2€-s kólám, majd boldogan vissza a biciklire.

Hangulatommal ismét semmi gond, de nem sokáig, mert bár tényleg ez egy menekülő út, de olyan is. Tiszta por, homok, és néhol egy-egy öklömnyi kő. Igaz leejt az út, de nem mehetek gyorsan, mert a kerék felveri a port és a láncomnak ez nem használ. A legrosszabb, hogy lassan haladok. Lassabban, mint felfelé jövet. A felszerelésem minden egyes kőnél, vagy nagyobb döccenőnél, majd szét akar esni. A táj amúgy vadregényes lenne, sok helyen a tenger is látszana, csak szinte mindenhol eltakarja a növényzet, ahol meg nem ott meg pont a szemembe süt a nap. A hátul felkötött bakancsomon is jól látható volt a por, ami szép lassan ellepett mindenemet, pedig a bakancsom van a legmagasabban a talajtól. Ilyen fantasztikus hangulatba értem le a hegyről, ahol picit érintem Triesztet, amit csak holnap délután kellett volna elérni. Szóval elmondhatom, hogy működött a „B” terv.

A kemping a tenger mellett van szlovén területen, ami még kb 10 km. Ezt szerencsére már végig a part mentén fogom megtenni. Nincs más teendőm csak követni a tengert, és gyönyörködni benne.

Érintem Muggia-t, ez egy kis olasz városka. Nagyon hangulatos, bár nekem nincs sok kedvem nézelődni, hisz már túl vagyok a 160. km-en és még van hátra kb 8. Viszont találok egy kutat, és tudom az olasz vizek nagyon finomak. Olyan szomjas vagyok, hogy húzóra megiszok 1 liter vizet. Volt még pár deci a flakonomban, de az olyan forró volt, hogy csirkét lehetett volna vele forrázni.

Ahogy közeledem a határhoz, sorra döntöm az eddig rekordjaimat. 162 km-rel megdöntöm az eddig legtöbbet tekertet, amit túrán értem el. 3km múlva látom a határt, de szerencsére egy kempinget is találok. Ezt nem jelezte a modern navigációs rendszerem, de kit érdekel, hisz az a lényeg, hogy van.

Miközben bejelentkezek, és kifizetem a 14€-t, kishíján összeesek. 165,5 km, a hegyek, és a hőség kimerített. Kicsit émelyeg a gyomrom. Kishíján lehányom az utánam érkező magyar családot. 19:30-kor érkeztem és még 20 perc múlva is ömlik rólam a víz.

Sátorállítás közben csak azért nem esek össze, mert koszos a föld. Azért pár perc alatt felállítom a sátrat, kiveszem a táskából a tengerben való fürdés kellékeit, és irány a MARE.

A part pár méterre van. Fel a búvárszemüveg és vessük bele magunkat a TENGERBE!!! Hihetetlen, hogy 5 nap alatt ideértem. És ha nem mentem volna el a Triglav Nemzeti Parkba, akkor egy nappal hamarabb. Az érzékeny pillanatokat félretéve, bemásztam a vízbe, és szép lassan elkezdtem befelé sétálni. Szép lassan kezdett felfelé kúszni a vízszint a legérzékenyebb testrészem felé, de nem kellett aggódni, hisz a hőmérséklete meglehetősen kellemes volt. Nem úgy, mint a tisztasága. Belehelyeztem a fejem, és azt láttam, hogy nem láttam semmit, hiába volt rajtam a búvárszemüveg. Ha már a halakat nem tudom üldözni, kicsit úszkáltam. A kicsit nálam maximum 15 percet jelent, hisz nem vagyok egy tenger imádó ember. Kicsit vicc, hogy letekertem többszáz km-t, és nem is használom ki a tenger örömeit.

Úszkálás után visszamásztam a kempingbe, elmentem lezuhanyozni, majd felvettem az ünneplő ruhám, ami semmi extra, csak ezt tiszta volt.

Elmentem a kemping éttermében, és miután az étlapon csak olaszul voltak az ételek, megkértem a pincér hölgyet, hogy hozzon olyan ételt, amiben sok hús van. Szegénykém vakarta a fejét, mert az olaszok nyim-nyam kajákat esznek, amiben semmi energia, a turisták meg csak pizzát, jobb esetben meg spagettit esznek. Kis gondolkodás után csettintett, és elrohant. Természetesen kértem még egy sört, hogy még mire elkészül a kajám, ne unatkozzak. Persze addig még írtam a naplóm, és átgondoltam milyen szerencsés vagyok. Na, nem csak azért, mert eljuthattam ide, hanem mert volt elég ma elég energiám a 165 km letekeréséhez.

Kis várakozás után jön a pincér a vacsorámmal, izgatottan várom mi lesz a tányéromon... Egy nagy adag rántotta. Én nagy mestere vagyok ennek az étel elkészítésének, de az olaszok messze rám vertek. Az íze valami mennyei volt. Nem vagyok az a típus, aki mindennek örül, ha külföldön van. Én mindig megmondom a frankót, de ez a rántotta tényleg isteni volt. A tojás mellett, amit felismertem, az a sonka, a sajt, a só, a rozmaring, a foghagyma, és talán egy csipetnyi bazsalikom lehetett. Pillanatok alatt megettem, és mint egy jól lakott óvódás hátra dőltem a székemben. Miután megittam a söröm, gyors kértem még egyet. Alig kezdtem bele a másodikba, amikor az egyik pincér elköszönt mindenkitől és távozott. Majd pár perc múlva a másik is ezt tette. Kicsit fura volt. Most akkor kinek kell fizetni? Nem jöttem zavarba, szép lassan megittam a maradék söröm, majd kiraktam egy 10€-t, és némi aprót. Biztos többe került, de egy rántottáért és két sörért 10€-val nem okoztam anyagi csődöt a cégnek.

Vacsora után elmentem pihenni, ma volt mire, hisz a 165 km hegyi szakaszon kivette minden erőm.

A nap végén megemlítenék pár gondolatot a szlovénokról, ha már áttekertem rajtuk. Először is nagyon vendégszeretőek. Gondoljuk csak a legelső éjszakára, ahol meghívtak az épp esedékes kerti partira, de a tegnap estét is kedves család kertjében töltöttem, ami nem csak, hogy megkímélte a pénztárcámat, de segített abban, hogy összejöjjön a mai cél. A szolvén vendégszereteten csak a bled-i kemping recepciója hagyott csorbát. A Magic Card-ra nem is volt szükségem, hisz mindenki beszélt angolul, még az idősebbek is. Itt még az UV sugárzás sem volt olyan erős, hisz itt már nem égtem hólyagosra, mint Magyarországon. Az egyetlen negatív tapasztalatom az utakkal kapcsolatosan volt, mert szegények eléggé megviseltek.

 

165,58km