6.nap: Jobb az erdő, mint egy olasz kemping
2015.07.18. Szombat
 
 
A tegnapi 165 km után aludtam, mint a bunda, de így is már 7:28-kor úton. A tegnapi nagyon fárasztó nap után szeretném magam a „B” tervhez tartani, magyarán, ma is legalább 120-130 km-t tekerni, hogy holnap minél hamarabb beérhessek Velencébe.
Az első város Muggia, ahol tegnap is jártam, és tudom van ott egy vagyon finom vizű kút. Odáig eltekerek üres kulacsokkal, és csak ott töltöm meg mindegyiket. Érzem ma a meleg lesz az igazi ellenségem. Évek hosszú km-ei alatt sok okos dolgot kitaláltam, hogy mivel tudnám megkönnyíteni a túra hétköznapi dolgait, például a kulacstöltést. Több túrázó is megdicsérté az általam fejlesztett flakont, viszont csak most jöttem rá, hogy lehet könnyen feltölteni. Arra már pár év rájöttem, hogy egy levágott flakon vég milyen fantasztikus tölcsér. Most pedig arra, hogy ha rátekerem a feltöltésre váró flakon kupakját a tölcsérre, akkor az szépen bevezeti a vizet, és semmi nem folyik mellé. Természetesen olyan kupakom van, amit akár foggal is ki lehet nyitni, olyan, amit nem letekerni kell, hanem kihúzni.
A flakon feltöltések után tudtam, hogy rázós pillanatok jönnek, csak mert be kell jutni Triesztbe, amit az első túrámon is elég nehezen hoztam össze. A város elég nagy ahhoz, hogy körülötte csak autópályák legyenek. Minden figyelmem arra szegezem, hogy véletlenül se menjek fel egy pályára sem, és hogy találjak valami kis bevezető utat. Hiába a 100% figyelem, egyszer csak azt veszem észre, hogy 3 sávos úton megyek, oldalt szalagkorlát, és leállósáv. A bal oldali szalagkorlát mögött pedig ugyan ez. Nagyon úgy néz ki, hogy egy autópályán vagyok. Pedig tényleg sehol nem láttam kitéve az „autópálya kezdete” táblát. Hosszas kilométerek után még egy 1300méteres alagúton is keresztül kellett vágni. Amikor ilyen úton biciklizek, mindig azzal nyugtatom magam, „oké, hogy 130-cal mennek el mellettem az autók, de van 2 méter leállósáv, ami miatt biztonságban érezhetem magam”.
Az alagutat elhagyva már száz méter múlva fel volt az aszfaltra festve, hogy „autostrada”. Magyarán amin eddig tekertem, nem is volt az, csak úgy nézett ki. Viszont most tényleg nem ronthatom el! De szerencsére találtam kisebb rangú utat, amin kényelmesen bebiciklizhettem Triesztbe. Persze csak ha a kényelmes szóba belefér, hogy néha-néha be-betévedtem egy ipartelepre, vagy a kikötő rakodó területére.
20km után végre bent vagyok Triesztben. Ott egy idős bácsi elmagyarázza olaszul, merre van a főtér. Ahhoz képest, hogy olaszul csak pár szót ismerek meglehetősen sikerült nagymértékben megérteni merre is kell menni. Alig pár száz méterrel mentem csak túl a főtéren, de ez sem volt véletlen. Ugyan is, ahogy a parton tekertem visszafelé, messziről egy ismerős arc tűnik fel. A túrám 0.napján is belefutottam egy volt kolleganőmbe, akivel már 5 éve nem találkoztam. És itt is összefutok vele. Ő egy hangos „NEM MONDOD”-dal fogad, én meg egy halk „de, mondom”-mal válaszolok. Beszélünk pár percet, aztán elbúcsúzok tőle. És elindulok bevenni a főteret.
A hely egy U alakú hatalmas tér, amit 7 fehér gyönyörű épület határol. Ha a tengerrel szemben állunk, akkor rögtön balra áll a Lloyd Triestino Palazzo, 1883-ban született, neoreneszánsz palota.  Mellette a Duchi d’Aosta és a Palazzo Pitteri : Trieszt legérdekesebb barokk épülete 1790-ből.
Jobbra a Palazzo Del Governo, a Stratti Palazzo és végül a tér központi épülete a Palazzo Del Municipio, utóbbi egy eklektikus stílusú Városháza, 1877 óta ékesíti a várost.
A tér közepén áll 6. Károly szobra, előtte elkészül rólam, az „itt is jártam fotó”, majd egy szelfi, amit megmondom őszintén nem szeretek, de csak így látszik, hogy ma is arab herceg napot tartok. A szelfit azért nem szeretem, mert megöli az emberi kommunikációt. Plusz nekem olyan egoista feeling-je van az egésznek.
Félretéve a fura világnézetemet, ugorjunk a következő látnivalóra, ami a főtértől alig pár méterre van. Itt található egy móló, ami igazából semmi extra, csak annyi, hogy másik szögből láthatjuk a főteret, és szinte az egész városra rálátunk.
Majd kicsit nyugatra egy csatorna mellett elindulok a San Spiridione templomhoz. Az említett épület gyönyörű, de odafelé a csatorna menti házak is meseszépek. A zsúfolt utcácskában bolyongva végül elérem a Serbo Ortodossa di San Spiridione-t.  Ahogy a neve is tükrözi, ez egy ortodox templom. Az erre utaló jeleket nem csak kívülről, de belülről is észrevehetjük. Ilyen az épület tetejére felhúzott kupola, belül pedig a zsúfolt díszítés, a tucatnyi aranyozott képek, és kegytárgyak. Bár itt senki nem csókolgatta a szentképeket, mint egy szláv ortodox templomban. A gyönyörű templomtól elbúcsúztam, majd újra vissza biciklire, és irány nyugat. A városban még vettem két banánt, amit lealkudtam 1€-ra, ami nem volt nehéz, mert több apróm nem is volt.
Ahogy elindulok kifelé a városból, belefutok a pályaudvarba. 2009-ben itt ért véget a biciklitúrám biciklizős része. Itt tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen összekötöttem az a túrát ezzel. Akkor Splitből tekertem el idáig.
A városból kitalálni elég egyszerű, sőt a következő 10-20 km is, mivel végig a tenger mellett kell haladni. Ami sokkal inkább nehezíti a dolgom, az a meleg. Megállok egy árnyékos helyen pihenni. Eszek pár falatot, és iszok. A pihenő végén megnézem a hőmérőmet, és még akkor is 42°C-t mutat. Ez a forróság, na meg a tegnapi 165 km annyira lefáraszt, hogy már alig van kedvem biciklizni. Pedig a tenger gyönyörű, kicsit olyan, mint a francia Riviéra. Jobbra magasodó fehér sziklák, balra meg a kék tenger.
Rám tőr az éhség, de találok egy büfét Goriza megye határán. Veszek egy szendvicset és egy kólát röpke 6€-ért. Mondhatni drága, és nem is olyan bőséges, de ez Olaszország, ahol a pizzán kívül minden drága. Főleg amiben van hús.
Az ebéd adott kis energiát a folytatáshoz, de a forróság továbbra is elviselhetetlen. Pont ezért minden helyen, ahol van víz, megállok és lemosdok. Az első ilyen volt egy önkiszolgáló benzinkút. Volt szőnyegmosó kád, aminél miután kifolyattam a vizet, elég elviselhető hőmérsékletű lett. Megmostam szinte a teljes felső részem. Nagyon jól esett, viszont beleinni nem mertem, mert ki tudja mennyire iható, hisz mégis csak egy szőnyegmosó.  
A megállás folyamán, még megnéztem, hogy kb mennyi még Jezolo. 70km az esti cél, de találok több kempinget Caore környékén is. Ez kb 20km-rel van közelebb, de még akkor is 50 km-rel lennék előrébb, mint ahogy azt terveztem még odahaza. A lényeg, hogy még onnan is holnap elég korán megközelíthetem Velencét, így a nap hátralévő részében a már csak 50 km-re kell beosztani az energiát, viszont már átléptem a 80-at.
Mai is találkozok több migránsal menet közben. Kb ennyi érdekesség jutott mára, csak mert a táj mióta elhagytam a tengert elég unalmas. A meleg továbbra is gyötör, de szerencsére az út másik oldalán látok egy kutat. Miután elengedtem az autókat, áttekertem oda. Egy beton kávába ömlik egy kb 50 cm átmérőjű csövön a jég hideg víz. Az újabb nagy fürdést nehezíti, hogy a víz olyan sebességgel hagyja el a csövet, hogy majdnem kitöri a kezem, amikor alá teszem. Ráadásul mindenemet összecsapom. A káva alján van egy lefolyó, szerencsére ez elég szabályos kör, így a kulacsommal el tudom dugaszolni. Ezzel fel tudom duzzasztani a vizet, és miután pár perc alatt a víz mélysége elérte a 40-50 cm-t, már kényelmesen meg tudtam mosdani. A „dugó” eltávolításánál a víz hatalmas robajjal ömlik bele a mellettem folyó patakba, ami annyira tetszik, hogy még egyszer felduzzasztom a vizet, addig is pihenek, és elmajszolok egy fél müzli szeletet.
A folytatásnál nem csak unalmas a táj, de szörnyű is. Lefordulok a főútról, ahol egy csatorna húzódik hosszan mellettem. A vize tele van valamilyen zöld trutyival, és rengeteg patkány úszkál benne. Hosszú kilométereken keresztül követtem a hányingerkeltő csatornán. A kellemetlen látvány és szagok ellenére újra rám tőr az éhség. Szívesen bedobnék egy nagy adag…Na, nem patkányhúst, hanem valami olasz finomságot.
Találok egy kis bárt, ahol veszek egy szendvicset. Azért csak egyet, mert azért is 2,3€-t fizettem. Nem is volt nagy, és nem is volt friss, de volt vizem, amivel kicsit megpuhíthattam, ha elég ideig rágtam. Bár ez a szendvics se volt valami olcsó, de a szállás is jócskán faragott a pénztárcám méretéből. A kellemetlen árak mellett azért az úthálózat is kitett magáért. Több helyen volt kitéve, az adott távolság Caorle-ig. Természetesen tudtam, hogy mind „hazudik”. Csak mert legalább 10km-rel írtak ki kevesebbet, mint a valóság.
Caorle határán még egyszer elővettem a modern navigációs rendszerem, hogy megnézzem, hol van kemping, de végül nem volt rá szükségem, mert a városban találtam egy információs irodát, ahol egy kedves hölgy elmagyarázta hol vannak kempingek, és azt is melyik a legolcsóbb.
Így már 10 perc alatt meg is találtam Caorle legolcsóbb kempingét, ami „csak” 24,5€ volt. Azt hittem rosszul hallok, maikor a recepciós kimondta a bűvös számot. Mivel hulla fáradt voltam, és szerettem volna már lecuccolni, és fürödni a tengerben, befizettem. A „kedves” úr, aki a papírmunkát intézte, megkérdezte, honnan jöttem. Miután megtudta, hogy magyar vagyok, teljesen megváltozott. Elég lekezelő kérdéseket tett fel nekem. Például: „Magyar? Ott van mit enni?” Volt még egy megjegyzése a migráns kérdéssel is, de azt akkor nem tudtam hová tenni, hisz amikor elindultam otthonról, még nem volt mindennapos hír. A kedves hangnemből viszont éreztem nem ez lesz életem legjobb szállása.
Monda a „vendégszerető” úr, hogy várjam meg, mindjárt visszajön, és megmutatja a „fenséges” lakosztályom. 10 perc várakozás vissza is jött és elkísért a helyhez, ahol a sátramat felállíthattam. Sajnos abban a pillanatban túl fáradt voltam, hogy megreklamáljam a magas árért járó igénytelenséget, csak mert ezért a pénzért kaptam egy kis földterületet, pontosabban homokterületet. Csak, mert nemhogy gyep, de még föld sem volt, csak homok. Rögtön két dolog jutott erről az eszembe. Az egyik, hogy egy bemászással is telehordom a sátor belsejét kosszal, a másik, hogy az egésznap a nap által felforrósodott homokon egész éjszaka a pokoli forrósággal fogok küzdeni. Mindkettő bejött! A kedvemet fokozta, hogy a biciklit nem tudtam letámasztani sehová, és pakolás közben eldőlt, pont a jobb oldalára, aminek következtében a láncra és a váltóra vastagon tapadt a tribológiailag nem előnyös homok.
Na, ekkor tértem igazán magamhoz, és hagyták el a számat az olasz vendéglátást „dicsérő” szavak. Az osztrák szomszédom kedvessége kicsit javított a kedvem, mert oda jött beszélgetni, és miután megtudta honnan jöttem, hozott egy sört. Majd megtudtam, hogy a szomszédomban egy magyar trió lakik, egyikük egy híres rock sztár. Velük jól elbeszélgettem, és ők is osztották a véleményem, hogy milyen tréj ez a kemping.
Ezek után gondoltam elmegyek a szokásos wc papír gyűjtő körutamra. De nem jártam szerencsével, csak mert a 24,5€-s ár nem tartalmazta a kulturált illemhelyet.
Hogy lenyugodjak, kisétáltam a tengerhez, és bevetettem magam a 40-50 cm-es hullámokba. Jezolo, és Caorle környéke igen felkapott turisztikai helynek számít a gyönyörű tengerpartjának köszönhetően, de én csak egy hosszan elnyúló, unalmas homokos tengerpartot látok. A vize tiszta, de mit ér a tiszta víz halak és egyéb látnivalók nélkül. Épp ezért csak pár percet úszkálok, aztán essünk neki a többi teendőnek, ami a mai napra még kijár.
Először is fürödjünk le az elég igénytelen fürdőbe, ami a 24,5€-s kempinghez jár. Aztán öltözzünk át, és menjünk el vacsorázni. Találok a közelben egy hamburgerest, ahol veszek egy közepes méretű hamburgert és hozzá egy GRANDE sört. Azért emelem ki nagybetűvel a grande szót, csak mert Olaszországban a 4dl már nagynak számít, és erre büszkék is. Ilyenkor mindig német turistának adom ki magam, csak mert ott a nagy az 1 liter, és az áruk is megegyezik. A 9,5€-s vacsorám a napi napnak köszönhetően jól esett. Nem maradt hátra más, csak egy kiadós pihenés. Mondjuk ez tényleg kimaradt, csak mert befeküdtem a sátorba, és azonnal le is izzadtam, hisz a forró homok elkezdte magából kisugározni a meleget. Alig telt el 10 perc, már talpig izzadság voltam. Kinyitottam az „ajtót”, de akkor meg beáramlott a tömérdek szúnyog. Ezért elmentem megint lefürödni, hideg vízben, abban reménykedve, ha lehűtöm magam, akkor a forró sátorban el tudok aludni, de ez csak pár percnyi kellemes perceket biztosított. Ezért felkeltem, és kimentem a partra írni a naplóm. De ott is hamar meglepett a szúnyog sereg, és rohanhattam vissza a kempingbe. Éjfélig izzadva fetrengtem a sátorba, majd nagy nehezen elaludtam. A fent leírtakból szerintem senkinek nem kell magyarázni miért az a címet adtam a mai napnak, hogy: Jobb az erdő, mint egy olasz kemping.
 
137,78km