5:56-kor kelek, ezzel elkezdődik az idei túrám utolsó napja. Kimászok a sátorból, és szomorúan tudatosul bennem, hogy VÉGE. Viszont annak örülök, hogy csak kevés felhő van az égen, és nincs szél. Pakolnom se kell alaposan, hisz holnap ilyenkor, már a kicsiny lakásomban leszek, saját fürdőmben zuhanyozhatok, saját ágyamban alhatok, és végre tiszta ruhát vehetek fel. A fölöslegessé vált dolgaimat kidobom. Ilyen lehetnének a vizes ballonok, de mivel megszűnt a 2 literes kólás flakon, ezért ezt elteszem jövőre. Viszont a sátor alá tett fólia az évek során elhasználódott, ezért ettől megszabadulok. A sátrat se mérnöki pontossággal tisztítom, és hajtogatom, egyszerűen csak begyűröm a tartójába és haladjunk. Fent van minden a biciklin, így 6:27-kor el tudok indulni. Bár nincs szél és felhő se, de azért hideg van. Sajnos hosszú percekig a nap sem melegít, hisz a hegyek eltakarják. Hulla fáradt vagyok, mint ahogy azt tegnap is említettem kitekertem magamból mindent. Igaz, hogy csak 3 hét volt, de a napi több mint 120 km embert próbáló. Mire megközelítem Innsbruckot pár felhő beúszott felém, de mire a város másik végére értem, eloszlottak. Innsbruckot most nem nézem meg, hisz egy éve már jártam itt. A folytatás elég képlékeny volt, hisz innen már megy vonat egyenesen Münchenbe. Most addig tekerek, amíg van kedvem. Mihelyst elfáradok felülök egy Münchenbe tartó szerelvényre, és irány haza. Jenbach-ig van kedvem, tavaly ott jöttem le a hegyről, úgy gondolom az méltó befejezése a túrámnak. Odáig elég kacifántos az osztrák úthálózat, főleg, ha bicikliről van szó. Eleinte a folyó mellet megyek, aztán jött egy hulladék feldolgozó, egy kőbánya. A legrosszabb, a megművelt földek mellett ment, ami nem volt leaszfaltozva, csak egy kitaposott ösvény volt. A földúttal nem lenne baj, csak a hatalmas pocsolyákkal. Némelyik 10-15 méter hosszan lepte el az utat, és egy kettő elég saras volt, amiben csúszkát a kerék, emiatt kishíján eltakartam. A földutat megunva visszatértem a kövesútra. Bár Jenbach már nem volt messze, de a végkimerültségem se. Buch-nál már csak a lendület meg a hátszél vitt előre. Ott megtudom, hogy a nagyobb állomás csak a következő településen van, ami már a végcél. Ennek örültem is meg nem is. Mert már csak egy falu távolságot kell leküzdeni, de érzem, hogy ez a pár km, maga lesz a pokol. Az utolsó csepp energiámat tekerem ki magamból. Ha Jenbach még távolabb lett volna, szerintem összeestem volna. Szerencsére a vasútállomás kicsit lejjebb van a főúttól, így többnyire leejtett az út, és pihenhettem. 11:15-kor kimondhattam: MEGCSINÁLTAM! A kasszánál megtudom, hogy 33€ a jegy, és azt is, hogy a bankkártyámat nem fogadja el a gép. Teljesült a rémálmom. Hazámtól távol, hulla fáradtan pénz nélkül, és vonatjegy nélkül állok, mint f*sz a lakodalomban. Kicsit bepánikolok, de összeszedem magam, és megkérem a pénztáros urat, hogy húzza le még egyszer. Aaztán még egyszer. Harmadjára elfogadja a gép a kártyám. Ekkor nagy kő esik le a szívemről. Megköszönöm a „kedvességét” az úrnak, majd kitolom a biciklit a peronokhoz. Amikor rakom el a jegyem, kiderül a kis műanyag tokomban, amiben tárolom a pénzem, még van plusz 50€- így utólag rájövök, kár volt kártyával fizetni, és kár volt aggódni. 12:02-kor megy a vonatom, addig kulacstöltés, hisz kb 3 óra múlva leszek Münchenbe, és a nagy izgalomra jól megszomjaztam. 12:41-kor beérünk Kufstein-be, onnan 12:57-kor indulunk tovább. A második vonaton egy bácsi szóba elegyedik velem, ezért előveszem a laptopom, és büszkén mutogatom a képeket. Leginkább a tegnap előtt készült stelvio-s „itt is jártam” fotót. 14:15-kor beérünk München-be. Gyors eltekerek az állomás közelében található döner-eshez, ott megebédelek, majd irány az Olimpia Park. Útközben veszek 4 sört, meg innivalót az útra. Ezekért 6€ fizetek. Mivel már szinte mindent láttam Münchenben, ami érdekel, hisz már pontosan nem is tudom hányszor jártam itt, de az biztos, hogy legalább kilencszer, ezért csak pár csendes órát szeretnék eltölteni a busz indulásig. A parkban találok egy üres padot, de ahogy lerakom a fenekem, abban a pillanatban egy német férfi is leül a másik végére. Ezek a padok félkör alakúak, így majdnem szemben ülünk egymással. Nem csak fizikailag, de világnézetben is. Miután elmondtam, hogy merre jártam az idei túrán, megemlítettem, hogy magyar vagyok. Az információ tudatában emberünk átváltozott übermensch-é, és erősen támadó hangnemet vett fel. Mivel a túrám közben a magyar politika szembefordult az európaival (a migráns kérdésben), ezért mi magyarok igen negatívan ítéltettünk meg. Viszont én 50%-nál jobban osztom a hazai politika álláspontját, ezért kiálltam az elveink mellett. Abban a pár percben voltunk mi rasszisták meg konzervatívok. Sajnos nincs időgépem, de szívesen visszamennék megkérdezni az úriembert, hogy a 2015, és 2016 eseményei után is még mindig kiállna a világnézete mellett. Főleg, hogy a müncheniek voltak az elsők, akik megkérdőjelezték a központi német politika álláspontját. Viszont a rövid vitafórum, nem volt olyan véres, és a végén azért mindketten bontottunk egy-egy sört, és koccintottunk. A buszindulás előtt másfél órával vissza a vasútállomáshoz, ahol vettem még egy dönert. Majd ki a buszállomásra, ott átöltöztem és vártam a buszom. Eddig mindig gördülékenyen ment a bepakolás. A sofőr tudta, hogy van egy biciklis a tömegben az előzetes jegyrendelésnek köszönhetően, és előre hívott, mivel a biciklit a legmacerásabb berakni a csomagtartóba. Tízedik alkalommal utazok ezzel a busztársasággal, így kaptam kedvezményt. Most vagy emiatt, vagy csak rossz napja volt a sofőrnek, de tök tuskó volt. Először is nem mondta, hogy menjek előre, aztán amikor sorra kerültem mondta, szedjem szét a biciklit. Mondtam neki, hogy elég, ha csak az ülést veszem ki. Erre el kezdett okoskodni, hogy ő jobban tudja, hisz ez a szakmája. Mondom neki, hogy nekem is. Többet nem szóltam, csak kivettem az ülést, majd tök simán beraktam a biciklit. Bepakoltam a cuccomat, majd megköszöntem a segítségét. Az üléstársam nagyon szótlan volt, nem volt valami kommunikatív. Néhány próbálkozás után nem erőltettem a beszélgetést, és próbáltam aludni. Sokáig nem ment, mert München után 100km-es dugó lassította a forgalmat. Valahol a határ előtt szűnt meg a dugó. Hazáig minden rendben zajlott, bár még Magyarországon is kifogtunk egy kisebb forgalmi zavart, de az már semmiség. Pesten a Keletinél kiszállás, át a Nyugatihoz, majd vonattal haza. Otthon örömkönnyek helyett egy örömsör, és még a lépcsőn ülve ittam az isteni nedűt, elgondolkoztam, hogy idén milyen kemény túrán volt. Kemény de csodaszép.