Előszó

 

Régi álmom, hogy kerékpározzak Európa összes országában. 2016 nyaráig 48 országból 32-ben ez meg is valósult. Már 2015-ben szerettem volna a Balkán országait hozzácsapni, ami még 7-et jelentene, Bulgáriát is beleértve. Akkor ez azért nem valósult meg, mert télen összetörtem magam, és a frissen műtött vállammal nem bírtam volna az egy hónapos túra megpróbáltatásait.

2016-ra azonban fizikailag rendbe jöttem, és nem hátráltatott ilyen akadály. ILYEN nem, viszont újak jöttek helyette. Azt hiszem a migráns vállság senkinek nem ismeretlen fogalom. Mire kezdtem lelkileg feldolgozni, hogy a Balkán alap veszélyei és problémái mellé, még 1-2 millió bevándorló is csatlakozzon, valamint megszoktam, hogy anyám mellett még vagy egy tucat ember mondogatta, hogy „ne menj, mert veszélyes”, akkor jöttek a hírek a június 28.-ai merényletekről, ami Isztambulban történt. Ez a tény már engem is gondolkodásra késztetett. Menjek, vagy ne? Természetesen nem hátráltam meg, nem vagyok az a típus, aki ennyitől megijed. Majd jött június 16.-a. A TV bemondja, katonák egy csoportja megpróbálja átvenni a hatalmat Törökországban. Kerek szemekkel nézek ki magamból, majd döntést hozok. A túrára biztos elindulok, max nem lépem át a török határt. Természetesen másnap hallottam, hogy a puccs megbukott, és béke-nyugalom honol Isztambulban, és más nagyvárosban is. Gondolhatná az ember, hogy még mi jöhet közbe? Lehet-e ennél rosszabb? Nem…de Igen. Egyik edzés után túlerőltettem a lábaimat, és először a combjaimban található szabó izmok kezdtek fájni, majd mindkét achillesem. Olyan szintre jutottam eme fantasztikus érzéssel, hogy abbahagytam az edzéseket. Vettem minden féle csodakrémet, talpbetétet és természetesen csoda bogyókat. Ha a bantu gyerekkaki segített volna, még Dél-Afrikába is elutaztam volna. Ez azt jelentette, hogy a túrám előtt egy hónappal szinte nem ültem biciklin.

Ezeket tetőzi, hogy a Balkán vasúthálózata, meglehetősen szórványos, de hogy megértsék mi ezzel a probléma, el kell mondjam az útitervet. Budapest, Békéscsaba, Bukarest szakaszon vonattal mennék, onnan biciklivel Bulgáriáig. Onnan egy szófiai kitérővel mennék a görög határig szintén vonattal. Onnan biciklivel át a törökökhöz. Vonattal Isztambul, majd vissza a határ, és onnan egész Athénig kerékpár. Vissza vonattal a Meteorákhoz, és onnan biciklivel egész a horvátországi Splitig. Az útvonal ismertetése után, vissza a balkáni tömegközlekedéshez. Arad Bukarest szakaszon, naponta egy vonat megy, amin lehet biciklit szállítani. Bulgária ezen a téren kimagaslóan jobb, mint bármely balkáni ország, mivel itt naponta akár HÁROM vonatot is igénybe vehetünk. A törökországi vasúthálózat fantasztikus, van nagysebességű vonatjuk, de az Edirne Isztambul szakaszon szintén csak egy járat megy egész nap. A görögök kiépítettek az Égei-tenger mentén egy hosszú vasúti pályát. EGY pályát. Nem többet, és csak ott. Tehát az ország keleti partjáról nem megy vasút a nyugati oldalra (Albánia felé), tehát ha Athénig bármi baj van, akkor csak a visszafelé úton mehetek haza, sok napon keresztül. Ez még a kisebb baj.  A nagyobb, ha már Albániát elérem, és akkor történik valami, akkor onnan Splitig (ami röpke 600km-en) nincs vonat.

A tervezésnél továbbá bele kellett kalkulálni azt, hogy a Balkán vize nem mindig iható, hogy a határátkelések többségében sorban kell állni, akár órákat is. Továbbá a nyelvi felkészültségnél nem elég megtanulni az alap szavakat, hanem ismernem kell a ciril, és a görög ABC betűit. Utóbbival problémával annyi szerencsém van, hogy tanultam anno oroszul, és a műszaki tanulmányaimból kifolyólag a görög betűk nagy részét jól belém verték.