4.nap: Kemping, csak nekem

 

2016.08.22. kedd

 

5:30 kelek. 15 perc alatt elkészülök, úgy, hogy még egy wc is belefér. A recepciós srác rendes, és még a bejárati kaput is felhúzza, hogy ne a kis ajtón szenvedjek. Az állomásig tartó 2 km-en elég sötét van, de a villogóm, és a tömérdek macskaszemem jó láthatóvá tesz. A forgalom amúgy se jelentős, még ilyen korán. 6 óra előtt már az állmáson. A mozgólépcső könnyű mozgást eredményez a szintek és a peronok között.

Emellett a vonatra is könnyű a felszállás, mert széles az ajtó, és a lépcső szöge se túl meredek. A tárolása is egyszerű, hisz szerencsére a mozgássérült helyre szól a jegyem, így kényelmesen elférek. 

A menetrend már kicsit gázabb. Az tudom, hogy kevesebb mint 10 percem van az átszállásra, és azt is, hogy biztos késünk, így félő, hogy lekésem a csatlakozásom. A pesszimista jóslatom kezd beigazolódni, ahogy közeledünk Plovdiv felé. hogy gyorsítsam az átszállás folyamatár, megkérdezem a kalauzt, melyik vágányra érkezünk, és hogy honnan indul a vonatom. A fiatal jegykezelő jól beszél angolul, és elmondja, hogy bizony lépcsőznöm kell. Sikeresen megérkezünk Európa egyik legrégebbi városába, de túl sokat nem nézelődöm, mivel 3 perc múlva indul a Dimitrovgrad-ba tartó vonatom, úgy hogy még azt sem tudom, hogy az aluljáró. a leszállásban segítenek a helyi emberek, viszont a vonat érkezése miatt kialakult tömeg jelentősen feltart. Az egyik biztonságiőr meg tudja mondani merre van a lejáró, viszont itt nincs mozgólépcső. Így emelhetem meg a súlyos kerékpárt és lépcsőzhetek a fájós lábammal. Lent rohanok a hármas peron felé, ahol viszont van mozgólépcső csak nem működik. Fölfelé menet félúton hallom ahogy sípol a vonat, ezzel jelezve, hogy záródnak az ajtók. Ekkor egy világ omlik össze bennem, hisz csak 6-7 lépcsőfokra nagyok tőle.Tudom ha ezt lekésem, csak délután megy vonatom, és akkor későn érek Görögországba, Így nem tudok átmenni Törökországba, akkor holnap nem érem el az Isztambulba tartó vonatom, és mind ezek mellett alhatok a bokorban a mirgánsok között. Amit itt leírtam ott egy örökkévalóságnak tűnt, de amikor felérek látom a kalauz még a vonat mellett áll, magyarán ELÉRTEM a csatlakozást. Később megtudom, hogy EU-s pénzből pályafelújítást tartanak, emiatt késett a vonatom, és emiatt kell még egyszer átszállnom Dimitrograd-ban, ami kisebb gond, viszont onnan autóbusz viszi az utasokat tovább. Így az is kérdéses, hogy egyáltalán még ma elérem Görögországot.

A vonatút kényelmes a bicikliszállítóban, bár az első pár percben alig kapok levegőt a nagy rohanás miatt. Dimitrograd-ban egy nő mutatja az utasoknak merre van a busz, így a megtalálásával nem kell bajlódni, már csak az a kérdés mit szól hozzám, illetve a biciklimhez a sofőr. De nem hogy rimánkodni kell, még segít is betenni felszereléssel együtt alulról. Le sem kellett szedni a csomagokat.

Eleinte sokan vagyunk, de szép lassan fogy a társaság, így mellőlem is idővel eltűnik a széktársam, és a nagy kényelemben el is alszom. Bulgária keleti részén már elég úttalan-utakon megyünk, látok több lovaskocsit, düledező házat, de még annyira nem gáz.

1 óra késéssel megérkezünk Svilengrad-ba. A város 3-4 km-re van a görög határtól, és pár percre attól, hogy meggyulladjak. A sofőr segít kivenni a biciklit, aztán kezet fog velem és elköszön tőlem, én meg elindulok Törökország felé. Alig megyek párszáz métert, aztán megállok, csak mert érzem a kezemen az UV sugarak okozta kellemetlen égető érzést. Mivel a túra előtt elkezdett fájni mindkét lábam ezért az elmúlt egy hónapban alig ültem biciklin, ebből kifolyólag napon is csak ritkán voltam. Az edzéseim nem csak a lábaimat készítik fel a nagy túrára, de a bőrömet is. Hát, ez idén nem jött össze. A leégést elkerülendő, felveszem az erre a célra készített alkarvédőm. Talán 200 forintért vettem egy turkálóból egy hosszúujjú pólót annak vágtam le az ujját, így alakítottam ki ezt a hasznos eszközt.

A határ kb 3km addig semmi érdemleges nem történi, max az, hogy látok egy felüljáróról egy kerítést, ami elsőre vadterelőnek tűnik, de később rájövök, hogy nem csak mi építünk kerítést nemkívánatos emberek részére. A határon gyors átmegyek, pontosabban csak a bolgár oldalon, mert a görög határőr mediterrán munkatempója visszalassít egy kicsit. Először ki se akar jönni a bódéjából. Végül megembereli magát, és tovább enged. Még gyors megejtem a pénzváltást, mivel maradt 31 levám. Ezért kapok 16 eurót. Ennek igazán örülök, hisz ez majd egy napi költőpénzem.

A határt elhagyva egy igen lepusztult koszos, szemetes Görögország fogad. Őszintén szólva nem lepődök meg, mivel már kétszer jártam itt (bár akkor nem biciklivel), és akkor is nagyon lepukkantnak láttam ezt az országot. Akkor hatalmas csalódás volt számomra ez az ország, nem is értem egyes emberek mit esznek ezen a putrin.

A forróság egyre elviselhetetlenebb, és még az alkarvédőm is alandóan lecsúszik. Előbbivel nem tudok mit kezdeni, csak tűröm a hőséget, viszont a másodikat két biztostűvel meg tudom oldani. Kicsit hülyén néz ki, de acélnak megfele. Természetesen nem magamba szúrtam a tűt, hanem a pólómba.

A kegyetlen forróság mellé még a dombos út is rátesz egy lapáttal, ezért vedelem a vizet. A laposnak tűnő tájról csak akkor látszik, hogy valójában milyen dimbes-dombos, amikor felér az ember a tetejére. Az erőltetett menet miatt a vizem szinte teljesen elfogy, ráadásul a kerekekbe pumpálni is kéne, ezért e két dolgot összevonva, megállok egy benzinkúton, és mindkét dolgot elintézem. Jól esik a jéghideg víz, de nem vedelhetek, mert be kell osztani.

A határig az út egyértelmű, nincs sehol elágazás. Készítettem részletes térképet, így tudom, hogy miután átmentem a környék egyetlen folyóján, van egy útelágazás. Fel kell menni a felüljáróra, és onnan lefordulni balra, Kastanies felé.

A mellékút kicsit rosszabb minőségű, viszont senki nincs a határnál, mármint átkelésre váró autó. A határőr kicsit csodálkozik rajtam, biztos nem tartja biztonságosnak Törökországot. Bevallom őszintén, hogy én se, és kicsit vélek is, hisz 2 hete volt a katonai puccskísérlet, 6 hete meg véres merénylete sorozata rázta meg Isztambult, a migráns válságról nem is beszélve.

A két határ között belefutok két erősen felfegyverzett katonába. Azt hiszem ők fogják átvizsgálni a papírjaimat, de amikor melléjük csak érek legyintenek. A valós határbódénál már kicsit nagyobb az autósok, kemény 3 db. Miközben várok, az egyik kertészkedő katona, kis híján lelocsol, miközben a virágjait gondozza. Ijedten csapom hátra a fejem, a felfegyverzett katona elnézést kér és mindketten elmosolyodunk.

Végre sorra kerülök, kiderül a magyar személyi nem elég a belépéshez. Van útlevelem is, de az a táska legaljában. Amilyen gyorsan csak tudom előkotrom, majd átadom. Természetesen semmi gond vele, és beléphetek Törökországba. De mielőtt nagyon megörülhetnék félreállítanak, és mondják pakoljak ki minden a táskákból. Az csak elsőre tűnik vészesnek, mert mikor látja az őr, hogy k*rva sok felszerelésem van, (talán) megunja, és a nagyobb táskákba csak belenéz. Szerintem fegyvert kerestek, csak mert előkerül 4 csomag fehérje por, ami erősen hasonlít egy gondosan csomagolt kokainos zacskóra, és egyikre se kérdez rá, hogy mi ez. Akár antrax is lehetett volna. Miután mindent átnézett, visszapakolom a felszerelést és belépek a 36. országba, ahol már bicikliztem.

Eleinte nagy a szemét, meg is jegyzem magamnak, hogy a sztereotípiák, amit eddig hallottam, teljesen megállják a helyüket. Később viszont megtudom, hogy ép piacnap volt, és annak a maradványát láttam.

Viszont az út elég rossz minőségű, annyira, hogy inkább a járdát választom, még akkor is ha ott meg a szemetet kell kerülgetni.

Edirne az első város a határ után, első ránézésre lakhatónak tűnik. A térképeimnek köszönhetően gyors megtalálom a mecsetet, mely az UNESCO világörökségi listán is szerepel, de sokan nem időzhetek a nézelődésével, mert hatalmas viharfelhő közeledik a város felé.

Egy kis mellékúton közelítem meg a vasútállomást, amit az interneten nem találtam, és féltem, hogy nincs is. Bent információt szerzek, hogy mikor megy vonat holnap Isztambulba. A neten nem csak a vasútállomás pontos helye volt zavaros, de a vonatindulás is. Megtudom, azért nem írt ki semmit a net a menetrendről, mert itt is vágányzár van és nem pont a belvárosi pályaudvarra fog érkezni a vonat. A jegyárus megnyugtatott, hogy ne izguljak, nincs messze a másik állomás se a belvárostól. A jegy amúgy olcsónak számít 17,5 líra, bár később megtudom, azért ilyen olcsó, mert diákjegyet kaptam. Van még egy rosszhír. Csak egy vonat van Edirne és Isztambul között, így nem kettő, csak egy éjszakát tudok maradni. Mivel este ér vissza a vonat, így ha két éjszakát maradok akkor fél nap hátrányom lenne az eredeti tervhez.

Fájós lábbal elindulok ki a városból, hogy megkeressem a környék egyetlen kempingét. 7km-re van kb a kiszemelt szállás, de hogy véletlenül se menjek tovább egy férfit megkérdezek, merre lehet pontosan. Erre nem tud válaszolni, de azt meg tudja mutatni, hol vagyunk a térképen. Ez az információ pont elég hogy tudjam, még van kb két kilométerem. Ebben a beszélgetésben az volt a fura, hogy emberünk tudta értelmezni, és használni a térképet, ami sok európai országban nem igazán jellemző.

Végre megtalálom az amúgy teljesen üres kempinget. Ha nem lenni kint az út mellett a tábla azt hinném hogy ez egy farm, csak mert kecskék, és pulykák rohangálnak az udvarban. Betérek a recepcióra, ami nagyon igényes, de szintén üres. Elindulok körbe nézni. A biciklit letámaszom, ha esetleg menekülni egy kutya miatt, ne keljen azzal is bajlódni. Hátul látok egy úszómedencét és egy bárt is. Hosszú percekig keresgélek, és mivel senkit nem találok, arra merek következtetni, hogy a hely tönkrement és bezárt. Végül előbukkan a tulajdonos néni, akinek fülig ér a szája. Biztos örül, hogy van fizető vendég.

7,5€ egy éjszaka, ami nagyon elcsónak számít, ha összehasonlítom egy nyugat-európai társával. A hölgy körbe vezet, az elég felemás helyen. Egyik része nagyon modern és rendezett, a másik meg lepukkant. Nem is értem miért mutatja meg a sátorhelyet, mivel egy vendég sincs rajtam kívül. Így született a nap főcíme: Kemping csak nekem. Kb 120 alaklommal szálltam meg különböző kempingben, de ilyen üressel még soha nem találkoztam.

Mire mindent megmutogat és mindennel végzünk megérkezik a vihar. Mivel a sátram még a biciklin összecsomagolva, így behúzódok az egyetlen fedett helyre, ahol megvárhatom az eső végét. Van egy betonplacc és azon egy szivattyúház, ezt az egészet pedig egy bádog eresz takarja. Régen ez egy mosdó és egy konyha lehetett. Vannak csaptelepek, de egy kivételével mind rossz, vagy le van törve. Van pár szék és asztal, de mindegyik elég ingatag, mivel az idő, és az UV sugárzás megette. Az eső annyire intenzív, és annyira fúj a szél, hogy muszáj átköltöznöm a beverő cseppek miatt. 1 órát esik, ami nem sok, de az intenzitása miatt a föld csurom víz. Nem verhetem oda a sátrat, mert akkor holnap nedvesen csomagolnám el, és két teljes napig főne a saját levében. Így születik az elsőre fantasztikus ötletnek tűnő gondolat, miszerint a betonra verem fel a sátrat. Elsőre lehetetlennek tűnik az az akció, de ha keresünk fix pontokat és ahhoz kötjük ki a sátorkötelet, akkor sikerülhet ez az akció. Fix pontnak számít a tetőt tartó vasoszlop, illetve pár nagyobb méretű kő.

Az eső elállta után megfőzőm a vacsorám, ami a szokásos porkaja. Laktató olcsó, könnyű, kis helyen elfér, viszont borzalmas íze van.

Aztán lezuhanyozok a nem túl igényes fürdőben, ahol kisebb állatokkal kell megküzdenem, de túléltem.

Jó lakottan, tisztán lefekszek aludni, de ekkor még nem is sejtem milyen szörnyű estém lesz a szinte teljesen üres kempingben.

 

 

60,35km