5.nap: Isztambul nem és ennyit

2016.08.23. kedd

 

Az éjszakát egy olyan kempingben töltöttem, ahol rajtam kívül senki nem volt, és mivel a környéket állítólag meglepték a mirgánsok, ezért alapból kicsit nyugtalanul feküdtem le. Így minden apró neszre felébredtem. A nagyobb zörejekre, meg kis törtem a sátorból, mint a németek a Budai várból. Természetesen senki sem járkált a környéken. Viszont ezek a kirohanások arra teljesen jók voltak, hogy a környék összes szúnyogját beengedjem a sátorba és egy finom vacsorára vendégül lássam. Valamikor hajnali 3-kor felkeltem a lármás zümmögésre, majd bekapcsoltam a lámpám, és legalább 20 szúnyogot csaptam le.

Hajnapi 6:30 magasságában egy hangos zeneszó ébreszt. Kinyitom álmos szemeim, majd felfogom, hogy Edirne mecsetjéből származik eme nesz. A müezin hívja imára a muzulmán híveket. Nincs bajom a muszlim vallással, de jobban örültem volna, ha inkább mobilon hívnák fel az aktuális emberek figyelmét, és akkor nyugodtan pihenhettem volna.

Bár ha nem a reggeli ima ébreszt fel, akkor a saját telefonom, mivel ma időre megyek, hisz a mai cél bevonatozni Edirnéba, és onnan elvonatozni Isztambulba.

6:46-kor mér útra készen. A recepciós hölgy megkért, ha reggel elhagyom a teljesen üres kempinget, akkor akasszam vissza a lakatot a kapuba. Ez a művelet hosszadalmasra sikerül, mivel az egyik kezemmel a biciklit fogom a másikkal az állandóan kinyíló ajtót fogom, a harmadikkal pedig a lakatot játszom be a szűk kis lyukba. Na, igen ilyen könnyű lenne, ha három kezem lenne, de nincs, ezért hosszú perceket visz igénybe mire kifejlesztem a tökéletes technikát a művelet elvégzésére.

Kint a főúton egy kutya megkerget, de annyira veszélytelennek bizonyul a támadás, hogy még cukkolom is a vérszomjas ebet.

7:10-re beérek az állomásra, és várom a vonatom. A jegyet már tegnap megvettem 17,5 Líráért. Később megtudom, hogy többe került volna, de én diákjegyet kaptam.

A vonat időben megérkezik, és a helyi erő még segít felszállni is. Ez nagy segítség, mert a közel 55 kg-os biciklimet felpakolni cseppet sem könnyű.

A kalauz mondja, hogy zárjam hozzá az ajtóhoz a biciklit, és hogy majd figyeljem a le- és felszálló embereket ne zavarja őket a méretes kerékpárom. A biztonság kedvéért megkérdezem tőle, hogy ez a vonat megy Isztambulba. A kérdés után pár másodperces néma csend, majd jön a válasz. MAJDNEM. Ugyanis Isztambul fele megy a vonat, de nem megy be a belvárosba vágányzár miatt. Tegnap is mondta a jegypénztáros, hogy ez a vonat csak Halkali-ig megy, de azt mondta, ez pár km-re van a belvárostól. A valóság az hogy 29km-re van a két állomás egymástól. Ha ezt tudom inkább meg se vettem volna a jegyet. De már nincs mit tenni, az ajtók bezáródnak, és elindul a vonat.

Menetközben megtudom, hogy Halkali egy külvárosi kis állomás, és hogy 29 km-re van a belvárostól. A kalauz rendes és rajzol egy „részletes” térképet. A pár vonalból álló „móricka rajzból” kiderül, hogy biciklizzek majd ki a tengerhez, az ott található út bevisz a városba.

29 km nem tűnik soknak, hisz naponta 3-szor, 4-szer többet szoktam biciklizni, de nem egy olyan városban mint Isztambul. Apám elmondása szerint ez Európa legforgalmasabb városa. Budapest se kicsi város, de Isztambulhoz képest csak egy porfészek. Már az is sokat elárul róla, hogy 14-15 millió lakosa van, de az, hogy az a 29km, amit le kell biciklizzek az csak a harmada a teljes kiterjedésének. Budapest belvárosától, ha elindulok Vác felé ugyan ekkora távolságot megtéve, akkor nem hogy a külvárost, de még 2 közepes méretű várost is érintek (Dunakeszit, és Gödöt). Ja, és Isztambulban nem lakatlan területeken halad át az ember, hanem egy igazi betondzsungelben.

Miután felfogtam, hogy rám szakadt az igazi török valóság, a kalauz gyors el is kér tőlem 10,5 lírát a biciklijegyre. És még rendes is volt mivel csak 10kg-nak számolta a kerékpárom.

Az elsőre mogorva kalauz az utazás végére teljesen barátságos lesz. Ad kéztörlőt, egy rágót, és szerez egy srácot, aki segít leszállni és megmutatja a buszállomást, amivel bemehetek a belvárosba. De mire kiérünk a vasútállomás elé a srácot elveszítem a nagy kavarodásban, ráadásul látok pár busz kinézetű valamit, amin millió meg egy ember utazik, és ekkor döntök úgy, hogy inkább bebiciklizek a városba.

Egy hölgytől kérek segítséget, aki szerintem rossz irányba küldött, mert feltévedek egy 12 sávos útra. Valahogy éreztem, hogy ez lesz és már Halkali-ban leültem enni egy dünereshez. mindössze 7 lírába kerül egy nagy düner kebab és hozzá egy fél literes kóla. A kaja isteni. Finom, laktató, friss, és az ára is igen kecsegtető. A kiszolgálás nagyon kulturált. Pár perc alatt megeszem az egyik legismertebb török ételt, majd jön a halál.

Feltévedek a már említett 12 sávos útra. Néhai apám mesélte, hogy Isztambul a Európa legforgalmasabb városa, hát most megtapasztalhatom személyesen. A figyelmem megoszlik, egyik szememmel előre figyelek, a másikkal meg a tükröt bámulom, így egy kicsit nagyobb biztonságban érzem magam.

Az első kilométereken sűrűn vannak kihajtók, de egyiknél sincs kiírva, hogy hova vezetnek, épp ezért kezdek aggódni. Többször állok meg megkérdezni merre van a városközpont te szinte mindenki a vállát vonja. Vagy azért mert nem beszél angolul, vagy azért mert őze sincs merre küldjön. Folytatva a tekerést a halál úton, belefutok egy hatalmas dugóba. Kb 2km-en keresztül kerülgetem a szinte teljesen álló kocsisort. Így tévedek be a reptérre. Ott még az állig felfegyverzett őr sem tud segíteni. Ekkor már kezdek nagyon ideges lenni, na nem azért mert nem találom a belvárosba tartó utat, hanem mert holnap kifelé még nehezebb lesz jönni. Hisz tulajdonképen minden út befelé tart, viszont kifelé csak egy lesz jó nekem. Már előre látom holnap milyen nehéz lesz kitalálnom Halkali-ba.

A reptér környékén találok 3 embert is, akik meg tudják mondani, merre van a City Center. Pontosabban ebből csak a center szót értik, de erre csak akkor jövök rá, amikor 2 km bolyongás után belebotlok egy rendőri ellenőrzésbe. A helyi erő tükrökkel néznek alá az autóknak, és alaposan átvizsgálják. Amikor én kerülök sorra, mondják, hogy nem mehetek be. Kicsit idegesen visszakérdezek, hogy miért nem. Az őr nehezen magyarázza el, de egy arra sétáló srác odajön hozzánk és szép angol kiejtéssel elmagyarázza, hogy betévedtem a World Trade Center-hez azaz az isztambuli Kereskedelmi Központhoz. Előveszi a telefonját, és elmagyarázza merre menjek, felírja egy cetlire, hogy kövessem Yelkesköy, onnan pedig a tengerpart mentén betalálok a belvárosba.

A segítség nem csak hogy időben jött, de pontos is. Bár Yelkesköy-nél még egyszer segítséget kell kérjek, de végül meglátom a tengert, és tudom innentől sima ügy a bejutás.  

A sima ügy azért nem annyira sima, csak mert a 12 sávos út leszűkül 6 sávra ezért a forgalom sűrűsége megnő. Bár emiatt belassulnak az autók, és már én előzgetem őket. A török sofőrök nagyon rámenősek, néha csak pár centit hagynak egymás között, néha úgy előzöm meg őket, hogy pár milliméter vagy a csomagjaim, és a két autó között.

Egy nagy útfelújítás tartja fel a forgalmat, mivel után felgyorsulnak az autók és már 60-70 km/h-val hasítanak el mellettem. A mellettem, ismét csak pár centit jelent. Az út veszélyességét tovább fokozza, hogy közvetlenül az útfelület mellé felhúztak egy kerítést, így még beljebb kell húzódjak, nehogy a kormányom beakadjon, és elessek.

Az utolsó pár km-en végre semmilyen útépítés nem zavar se a tekerésben, se abban, hogy élvezzem a befutót. Többször állok meg, hogy nézzem a tengert, a tucatszámmal érkező hajókat, a Boszporuszt, és később a másik oldalt, ami már Ázsia.

Az utolsó kilométert már a járdán teszem meg miközben nézem a tengert. Többen horgásznak, napoznak a köveken, van aki grillpartit szervezett a barátaival. Mondhatni nyüzsög az élet, bár ami fura, hogy a napozók között alig van nő, ha van is, az is talpig beöltözve.

Mivel innen van térképen, és a szállás, amit lefoglaltam, jó helyen, van ezért elsőre megtalálom. A recepción közlik velem, ha már lefoglaltam mindkét napot, akkor mindkettőt ki kell fizetnem. Ezt még meg is értem, bár jól esett volna mondjuk valami engedmény. De nem hogy engedményt kapok, és törölköző sem jár a szobához. Mind Bukarestben, mind Ruse-ban és mint Szófiában adtak törölközőt. Persze nekem is van, de miért használjam azt, csak befülledne a vízhatlan táskában.

Amúgy a két napi szállásdíj mindennel együtt 80 líra. Ez nem sok, főleg hogy nagyon jó helyen van, és nagyon igényes is.

Ahogy megyek fel a szobámba, a folyosón a takarító személyzet az egyik szoba előtt hagyta a tisztítószerrel és törölközővel megpakolt kocsiját, amiből egy türcsi pont az ölembe ugrott. A szoba tiszta, és igényes. Négy ágyas, de jelenleg úgy néz ki nem lesz szobatársam. Miután kipakoltam, elmegyek lefürödni, hogy tisztán, és tiszta ruhában nézhessem meg a várost, már mint ami a délutánba belefér.

Sok embertől hallottam, hogy a törökök nagyon koszosak. Lehet, hogy az ázsiai oldal az, de a Boszporusz ezen oldala tiszta, minimális szemetet láttam csak, ennél jóval többet van Párizsban, vagy Londonban. Az elindulásom előtt történt a katonai puccs, az azt követő tisztogatások, és néhány véres merénylet. Féltem, hogy veszélyben leszek, de semmit nem éreztem a felsoroltakból. Elsétáltam a közelben található előkelő Sultanahmet térre látogatok el, melynek két oldalán Isztambul jelképei láthatóak. Az egyik a hat minarettel körbevett Kék mecset, a másik a rózsaszínben tündöklő, négy minarettel körülölelt Hagia Sophia. A két csodás épület között több mint ezer esztendő van, természetesen a Hagia Sophia javára. Utóbbi helyén már az ókorban is templom állt, akkor persze még pogány vallású. Előbb II. Constantinus, később II. Theodosius építtetett újabb templomokat, végül I. Iustinianus a ma is látható Hagia Sophiát. A mecset tehát eleinte keresztény szentély volt, amire a belsejében bőven találunk jeleket. De mielőtt bemennénk ki kell csengetni 40lírát belépő gyanánt.

Sajnos több negatív behatás is érte az épületet, mely nyomot hagyott az évek során. Ilyenek voltak a keresztény fosztogatások, és a több mint húsz földrengés.

 Az 563-ban felszentelt épületet 1000 évvel később az oszmánok kezdték helyre állítani, természetesen akkor már az iszlámra jellemző épületegyüttesekkel. Ekkor épültek a minaretek, és a népkonyhák, imafülkék és később a korán olvasó pult. A szentély, mind Bizánc, mind az oszmánok vezető imaházának számított, ezért a szultánok mindvégig karbantartották és vigyáztak rá. Belső díszítésének gazdagsága éles ellentétben áll külső egyszerűségével, amivel azt akarták kifejezni, hogy a tökéletesség belülről fakad.

A török kori átalakításból legfeltűnőbbek a kupola alatti, mintegy 7 m átmérőjű kerek pajzsok pajzsok. A kalligrafikus, török nyelvű feliratokon a kalifák nevei és egy Koránból vett idézet olvasható.

A falakat díszítő mozaikok az oszmán idők alatt le voltak takarva. És csak 1935 óta csodálhatja az idelátogató, hisz azóta nem imaházként, hanem múzeumként működik az AJASZÓFIA.

A templom ugyanakkor jelentős zarándokhely is volt. A korabeli leírások szerint itt őriztek egy szilánkot Krisztus keresztjéből, Mária leplét, de a Krisztust megsebző lándzsa hegyét is itt tekinthették meg a zarándokok.

Sajnos a kegytárgyak nagy részének az évszázadok során nyoma veszett, de nem elsősorban a török hódítás következményeként, inkább a velencei hódításból és fosztogatásból kifolyólag. Az oszmánok vigyáztak rájuk, hiszen ezek a tárgyak bizonyos értelemben a muzulmán hit ereklyéi is.

Az 1985 óta az UNESCO Világörökség részét képező épülettől érzékeny búcsút veszek és átgyalogolok a Kék mecsethez.

Természetesen a Sultanahmet Sultanahmet téren elkészült rólam egy nem túl jó minőségű „itt is jártam” fotó. Majd várhattam egy erős fél órát, hisz pont a délutáni imára, azaz a maghrib-idejére érkeztem, ami augusztus 23.-án 16:37-kor kezdődik.

Így az szertartásra való felhívást, az ADZÁN-t, a mecset előtti parkban hallgathatom végig. Az ÁDZÁN-t a MÜEZZIN énekli naponta ötször a mecset minaretjéből. Miközben hallgatom az európai fülnek enyhén zavaró éneket, eszek pár falatot, hogy legyen erőm a további városnézéshez. A pár falat alatt egy méretes kebab szerű ételt értem, mely 10 lírába kerül. Miközben az ízletes ebédemmel vagyok elfoglalva, bepróbálkozik nálam pár koldus macska, ők még nem törik meg a kőkemény érzéketlen burkom. Ezt nem hiába említem, hisz nem lehetetlen.

A maradék időt már a mecset udvarán töltöm, csodálva a több mint 400 éves épületet. Közben összebarátkozok Kemal-lal és családjával, élvezem a túrám azon perceit, amikben kicsit turistáskodhatok. Az épült már kívülről szemlélteti az iszlám nagyságát, és az oszmán birodalom gazdagságát. Török neve építtetőjére utal Ahmed Szultánra. A mecset válaszként épült a vele szemben elhelyezkedő bizánci eredetű Hagia Sophiára, bizonyítva az ottomán kori építészet páratlanságát és nagyszerűségét. A mecsetnek 8 kupolája és 6 minaretje van. Utóbbiból a rossz nyelvek szerint azért kellett kettővel több, mint a Hagia Sophiának, hogy ezzel is hangsúlyozzák az ottomán kor kimagasló építészeti tökéletességét.

De elég a külsőségekből, lépjünk be a keresztény templomokban is megszokott szabályoknak megfelelően.

A legfontosabb, hogy ne legyünk alulöltözöttek. Ha kell, kérhetünk ideillő öltözetet a személyzettől, amit természetesen a végén le kell adni. Fontos még, hogy ne hangoskodjunk, ne fotózzunk ima közben. Csak a kijelölt látogatói zónában lehetünk. Az itt felsoroltakból hiányzik, hogy le kell vennünk a cipőnket, ezt még Benedek pápa is megtette, aki 2006-ban járt itt. Mint minden turista rajtam is rövidnadrág van, épp ezért kértem a személyzettől férfiaknak készített leplet, de mondták jó vagyok így és beengedtek. Egy ismerősöm felhívta a figyelmet, arra, hogy ezeket a lepleket túl sok ember hordja ahhoz, hogy tiszta legyen ezért nem árt, ha mindenki visz magával egy sajátot. Persze ismerősöm feltételezi, hogy a törökök nem mossák túl gyakran ezeket a lepleket, én ezt nem állítom, de abban igazat adok neki, hogy jobb félni, mint megijedni.

A belépési feltételeknek eleget téve menjünk be a világ egyik legismertebb mecsetébe.

A páratlan építészeti remekművet több mint 20 ezer kézzel készült izniki csempe díszíti, azokon több mint ötvenféle tulipán motívummal. A klasszikus motívumok mellett növényi ornamentika, gyümölcsök és ciprusok is feltűnnek a csempéken. Némelyikük az építési költségek csökkentése végett gyengébb minőségű, ezek megfakultak az évek során, de még így is bámulatba ejtő a belső tér pompája.

A több mint kétszáz ablak ólomüvegét is bonyolult minták díszítik, a hozzávaló színes üvegek a velencei Signoria ajándékozta a szultánnak. A kor legnagyobb mestere által készített kalligráfiák- melyek a belső teret díszítik – a Korán strófáit tartalmazzák. A mecset belsejének legfontosabb része a mihrab, amely egy mekkai Kába szentély és egyben az imádkozás irányát jelző, gazdagon díszített fali fülke. A szultán magán pavilonja a délkeleti sarokban található.

A mecset lámpáit egykor drágakövek és aranyozás díszítette, s nem volt ritka, hogy a drága üvegtálak között strucctojásra és kristálygömbökre bukkanjon az ember. A strucctojások a pókhálók megelőzésére szolgáltak. A drága díszítést azóta eltávolították, s különféle múzeumokba szállították. A mihráb, egy falifülke, mely Mekka irányát jelzi.

A hozzá kapcsolódó falakat szintén kerámiacsempék borítják. Tőle jobbra található a gazdagon díszített minber vagy pulpitus, ahonnan az imám vezeti az istentiszteletet péntekenként, illetve ünnepnapokon. A mecsetet úgy tervezték, hogy minden pontján kitűnően lehessen hallani az imám beszédét.

Az épület varázsa annyira elragadott, hogy közel egy órán keresztül tátott szájjal csodáltam. A legfantasztikusabb, amit éreztem bent, nem a falak szépsége által nyújtott varázs, hanem a mérhetetlen nyugalom. Eszembe sem jutott, hogy 1,5 hónapja merénylet sorozat rázta meg a várost, és hogy három hete katonai puccskísérlet zajlott.

Meg is írtam a barátnőmnek, hogy áttérek az iszlámra. Hasonlóan vélekedett II Vilmos császár is, aki azt mondta, ha nem lenne keresztény, csak is muzulmán lenne.

A mecset varázsa még hosszú percekig tartott kint az utcán is. Ilyen lelki állapotban tévedtem be a Gülhane parka, ahol tovább élvezhettem az isztambuli ittlétemet. A park gyönyörű és hangulatos, de a hatalmas mérete miatt kezdem úgy érezni, hogy elvesztem, épp ezért segítséget kérek egy jól szituált nőtől, aki angolul elmagyarázza, hogy pont most vagyok a park közepén, és ha ki akarok jutni akkor azt csak két irányba tehetem. Mivel vissza soha nem fordulok, ezért megyek tovább pont arra amerre a már említett nő is. Útközben fotózom a mesterien kimunkált padot, a virágokat és a olykor többszáz éves fákat. Nyugalom és csend ül a parkra, kezdem úgy érezni, hogy Isztambul maga a paradicsom, amikor is egy kiabálás üti meg a fülem. Először nem veszek róla tudomást, és sétálok tovább. Aztán arra leszek figyelmes, hogy a kiabáló személy egyre közelebb van hozzám, és hogy mindenki engem figyel. Ekkor hátra fordulok, és akkor veszem észre, hogy az a nő, aki eddig segítőkész volt, most valamiért ordibál velem. Először angolul. Amiből annyit értettem, hogy takarodjak haza, mert én lenézem őket, és hogy ők is ugyan olyan európai emberek, mint a többi. Aztán átváltott török nyelvre. Azt nézzék el nekem, hogy abból egy árva szól se értettem, épp ezért gyors leléptem. A mai napig nem értem miért kezdett velem kiabálni, hisz nem hogy lenéztem őket, hanem felnéztem az ők kultúrájukra. Ekkor kezdett kibontakozni a nap végleges címe, de a kegyelemdöfést a következő percek szolgáltatták.

Kiérve a parkból látom, hogy egy cipőtisztító srác elhagyja az egyik keféjét. Felveszem a földről, és utána viszem. A srác megköszöni kedvességét, és azonnal felajánlja, hogy ingyen megtisztítja a cipőm. Én persze tiltakozom, mert olyan kellemetlen számomra ez az egész. Bár a kollégám szavait idézve „a mi nemzedékünk a munkaerőpiac kurvája, ami mindent megcsinál, ha megfizetik”. Annyira erőszakosan ragaszkodik, hogy végül megengedem neki. Bekeni valamilyen olajjal, majd átkeféli. Az tény, hogy még új korában se volt ilyen tiszta, és csillogó a cipőm, de mai ez után következik igen kellemetlen. Megköszönöm a kedvességét, és meg elkér tőlem 40 lírát. Ha arra gondolok, hogy ennyibe került az Agia Sofia-ba a belépő, átb*szva érzem magam, ha meg arra, hogy 1 perce még ingyen akarta megtakarítani a cipőm, akkor meg még inkább. Nem vagyok egy lúzer alkat, épp ezért nem hagyom magam, még akkor se ha egy olyan helyen vagyok, ahol igen csak kisebbségnek számítok. Elkezdtem vele kiabálni, majd elküldtem haza. Hozzáb*sztam az összes apróm ami a zsebembe volt majd eljöttem.

A hostel felé még benézek a vasútállomásra, hátha adnak valamilyen használható információt, a holnapi nappal kapcsolatba, de NEM. Nincs vonat Edirnébe, csak Halkali-ból. Mondják van busz Halkali felé, azt is elmondják, hol a buszállomás, de ott meg megtudom, hogy csak mikrobuszok közlekednek, és arra a biciklimet nem tudom felpakolni.

Így marad a bicikli holnap is, de hogy biztosan megtaláljam a Halkali-t, illetve a vasútállomást, kell készítenem egy részletes térképet. Az akció sikeres, már csak ki kéne nyomtatni. Megkérdezem a recepcióst, hogy nyomtathatok-e pár oldalt. Mondja, hogy igen 5 líráért oldalanként. Meglehetősen csúnyán nézek rá, ekkor mondja, hogy 4 oldal végül is nem olyan sok, azt kinyomtatja ingyen. Megköszönöm, aztán felmegyek a szobába.

Ekkor ismerem meg a két lakótársamat. Az egyik egy török, a másik egy egyiptomi srác. Az egyiptomi elmegy nagy wc-zni, külön hallgatózok, hogy használ-e papírt, csak mert hallottam, hogy errefelé nem divat. Amit mi papírral oldunk meg, azt ők fürdéssel, magyarán oda mossa, ahol én zuhanyzok. Mivel nem hallottam a papír hangját, ellenben a tusolóval, ezért azonnal lemegyek a papucsomért, hogy véletlenül se kapjak el valamilyen fertőzést.

Este elmegyek vacsorázni, szerencsére a közel tele van kis kifőzdékkel, ahol egy bőséges menü 10 líra. ennyiért veszek egy hatalmas düner tálat. Mind az adaggal, mind az ízzel meg vagyok elégedve, viszont a fizetésnél kicsit átverve érzem magam. Mivel az étlapon az árban benne volt a kóla is, de később ezért plusz 3 lírát felszámolnak. Ez persze szinte jelentéktelen összeg, mivel ez kb 1000Ft. Ennyiért Pesten a belvárosban nem eszik az ember. Viszont evés közben egy gyengéd érintést érzek a jobb vállamon. Odacsapom a fejem, és egy macska koldult elég kifinomult módon. Hisz csendben odasomfordált a mellettem lévő emelvényre, ahonnan kényelmesen elérte a vállam, és óvatosan megérintett a mancsával. Ezzel jelezve hogy éhes, miközben elesett szemekkel nézett rám. Sokat tarháltam fiatalabb koromban, de ezt még én se csináltam volna jobban. Nem is kellett többet kérlelnie, hogy megszánjam. viszont biztos sokak szánhatták meg, mert a pitámból nem evett, csak a húsból.

Végül visszasétáltam a hostelbe, ahol észrevettem, hogy a bal bokám ismét be van dagadva. Kicsit megmasszíroztam, és majdnem mondtam egy imát, a gyógyulásáért, de nem tudtam koncentrálni, mert az esti imára hívó ének szólt minden mecset minaretjéből. Olyan hangosan, hogy nem csak a fohászom nem sikerült, de még az elalvás is váratott magára. Úgy érzem ha valaki muszlim országba utazik az jobb ha megszokja.

 

60,35km