6.nap: Egy rossz zár legyőzte Ázsiát

2016.08.24. szerda

 

Este rosszul alszom a sok szúnyog miatt, a meleg miatt, és ezt tetőzi, hogy horkol a szobatársam. Van légkondi, de nyitott ablaknál nem sokat ér, így csak a kis vérszívók jönnek be, meg a meleg.

7:30-kor felkelek, lemegyek reggelizni, mivel ez az extra jár a szobához. Viszont csak 8-tól van reggeli. Addig várok. Látom a személyzeten, hogy nem tetszik nekik a jelenlétem, gondolom nem szoktak hozzá, hogy van aki ilyen korán lejön, de én sietek. Nem elég, hogy várnom kell, de a kenyér is késik. Minden nagyon ízletes, de a rántott patisszon valami isteni. Nem

vagyok vega, de ami jó az jó.

Reggeli után gyorsan még megejtek egy wc-t, aztán lelépek. Az eredeti terv szerint két napot maradtam volna, de mivel csak délután megy vissza vonat Edirne-be, ezért ma kell menjek, ráadásul az is csak Halkali-ból, amit megtalálni nem tűnik egyszerűnek, hisz betalálni a belvárosba is 4,5 órás akció volt. De minden nehézséget überel az, hogy a diákszállón lévő szekrényem zárja elromlik, így nem tudom elzárni a felszerelésem, így a délelőtti városnézést is bukom. A Dolmabahçe palotához, és a  Topkapı Sarayı-ba is be szeretnék menni, de biciklivel, még a kertbe se mehetek be.

A felpakolt biciklimmel meg nem szívesen bumlizok át Isztambul Ázsiai oldalára, ezért inkább lassan elindulok megkeresni Halkali-t. Így született a nap alcíme: Egy rossz zár legyőzte Ázsiát.

Picit nyugodt is vagyok, mert tudom 8 óra alatt biztosan megtalálom a vasútállomást. Mely elsőre nem hangzik nehéznek, de Isztambul hatalmas város, és sűrűn lakott. Betalálni is nehéz volt, kitalálni meg százszor nehezebb. De kiderül, csak a repteret kell követni, az meg minden sarkon ki van írva. Így 1 óra alatt elérem a légikikötőt, még fél óra múlva meg megközelítem az ominózus vasútállomást. 

Útközben veszek vizet 2 líráért, sokat pihenek, és a reptér környékén nézem a gépeket.

A nagy forgalom abszolút nem vészes, csak egyszer csapnak el kishíján. Egy nő nem veszi észre, hogy piros a lámpája, és csikorgó fékekkel áll meg tőlem 1,5 méterre. Bár ha nem állt volna meg, akkor se csap el, mert láttam, hogy gyorsan jön, és nem léptem le a zebrára. Kis activity után belátja, hogy tévedett, elnézést kér, én meg folytatom az utam.

Mivel másfél óra alatt kiértem, ezért kigurulok a tengerpartra, ahol nem fürdök meg, mivel a part nem alkalmas, másrészt elég borús az idő. Így csak kiülök a méretes kövekre, nézem a tucatszám érkező hajókat, és a horgászokat.

Egy kicsit bosszant, hogy feladtam Isztambult, de akkor még nem sejtettem, hogy mindenki utba tud igazítani, hogy a térképem, amit tegnap röptében dobtam össze, ilyen jól sikerül, és hogy kifelé szinte mindenhol ki lesz táblázva merre kell menni. Ha tegnap is ilyen könnyen bejutottam volna, akkor egyrészt már akkor megnéztem volna a Topkapı sarayı-t, illetve akkor biztos kitaláltam volna valamit a felszerelésem megőrzésére.

A beborult égből néha csepereg, de nem vészesen. Viszont az idő múlása vészesen lassúnak bizonyul. Ezért 1 óra után az összes hajót, és legénységét ismere, a horgászok meg minden halat kifogtak a tengerből, így már sok újat nem nyújt a táj.

Eszembe jut, egy Törökországban játszódó film, amiben két amerikai lánynak drogot csempésznek a táskájukba, így szegények kellemetlen éveket töltenek ebben a gyönyörű országban, akaratuk ellenére. Mivel tegnap hosszú órákra őrizetlenül hagytam a biciklit, és rajta a felszerelést, ezért átnézem a mindkettőt, nehogy én is pórul járjak. Persze az esélye ennek szinte nulla, de időm mint a tenger, így addig is elfoglalom magam.

11:30-kor már az összes hajszálamnak nevet adtam, miután kitépkedtem őket, ezért elindulok a vasútállomás felé. Útközben teljesen véletlenül elmegyek azelőtt a kifőzde előtt, ahol tegnap is ettem. Időm van bőven, és ráadásul éhes is vagyok, ezért megállok enni. Mint ahogy tegnap, most is finom, laktató és olcsó dönert kapok. Kólával 6 líráért.

Ebéd után van még kb 1 km-em, ez picit dombos, de így is 12 óra pár perckor megvan a vasút állomás.

Ekkor már nagyon bánom, hogy eljöttem Isztambulból, főleg, hogy még mindig van 5,5 órám az indulásig.

Ostan a helyi jegyárus, és Ersin a helyi biztonsági őr meglepődve néz engem, hisz ilyen korán nem szokott lenni még utas. Egy vonat megy és egy vonat jön egész nap, tehát tulajdonképpen szinte egész nap semmi dolguk. Most meg itt vagyok én, és nem tudják mit csináljanak velem. Ezt elmutogatják, hogy mikor megy vonat, és hogy mennyibe kerül, de az angol szókincsük szegényes, viszont feltalálják magukat. Ostan felhívja az unokáját, hogy mondja el nekem a jegyvásárlás részleteit. Miután leraktam a telefont, letámasztom a biciklit és meginvitálnak az állomás kertjébe.

Van ott egy kis konyhakert, egy nagy árnyékot adó fa, és egy pad, asztallal.

Beengednek az állomásfőnök wc-jébe, ami nagy szó, mert még az épületbe se léphetnék be, nem hogy egy ilyen személyes helységbe.

Később megérkezik Alatin, akiről a vonatinduláskor megtudom, hogy ő itt a helyi vízárus. Alatin hoz ebédet. Nem csak a személyzetnek, de nekem is. Mint minden, amit itt ettem Törökországban ez is nagyon fimon, főleg hogy ajándékba kaptam. Szednek a konyhakertből erős paprikát, ez jobban kihozz az ízeket. Ez a vendéglátás feledteti velem a kellemetlenséget, amit a vágányzár, és Isztambul okozott.

Kis időre magamra hagynak, de nem ijedek meg. Előveszem a telefonom, hogy játszak. Viszont nem akarom meríteni az aksit, ezért kiírok papírra pár sodoku táblát, majd kikapcsolom a telefonom.

A játékot még nem fejeztem be, amikor megérkezik Emre, illetve egy másik srác, de ő csak pár percig marad. Erme beszél valamelyest angolul, vele beszélgetek a helyi szokások, a török életről, hogyan élnek, mennyit keresnek… Mikor összejött a csapat, megfőzik a délutáni teájukat, amiből én is kapok. Már többször láttam Magyarországon, hogy az itt élő törökök kiülnek az utcára, és isznak valami sötét színű italt. Sejtettem, hogy tea, de még soha nem ittam. Maga a szertartás tetszett, viszont a tea nem volt annyira különleges. Az tény, hogy brutálisan erős és forró volt. A hőfokkal még csak-csak elboldogultam, de az erején még a 3 kanál cukor sem segített. Néztek is kerek szemmel az újdonsült barátaim, mivel ők max egy kanállal tettek bele.

16:30-ig így szórakoztatnak, majd megkérdezem, hol tudok venni ételt a vonatútra. Mivel nincs a közelben semmilyen étterem, ezért Ersin felajánlja, hogy elvisz a város legjobb dönereséhez. Elsétálunk a kocsijához. Egy puttonyos francia autó, enyhén viseltes állapotban. Motorikusan nem hallottam, hogy gondja lenne, pedig nem igazán kímélte. A fék viszont biztos be volt rozsdásodva, csak mert ritkán használta. Ellenben a dudát. A félórás autózás alatt közel százszor használta. A közös utazásunk első pár percébe leesik, hogy tulajdonképpen egy vadidegen török férfi kocsijában ülök. Nem kell sok, hogy beinduljon a fantáziám, és eszembe jut az „Elrabolva” című film. Gyorsan lepörög a maradék életem hátralévő órái. Ersin kidob valami rossz környéken, ott leütnek a lépem egy gazdag francia polgárba kerül, a májam meg két embert is boldogíthat. Elmegyünk pár döneres mellett, ekkor még inkább erősödik bennem a vég érzése. Kérdezem Ersin-t, hogy miért nem állt meg? Mondja, ez nem elég jó. Ezt még háromszor eljátsszuk, majd közli, hogy fel kell venni a felségét, meg a lányát, és hogy egy időre leparkolunk. Elkezd telefonálni, TÖRÖKÜL! Jön a gondolat: NA, most hívja a szervkereskedőket.

DE, nem, tényleg jön a lánya meg a felesége. Ersin szinte árulja a lányát, annyira szeretné, ha megismerném. Pár km után kitesszük őket, aztán megérkezünk a város legjobb dönereséhez. Mivel nem ettem végig az összest, ezért nem tudom, hogy tényleg a legjobb, de ha egy helybeli állítja, akkor talán igaz. Az tény, hogy jó volt, és nagy. Időközben eszembe jut, hogy a biciklim és rajta az összes felszerelés őrizetlenül ácsorog az állomáson. Reménykedek, hogy valaki vigyáz rá. Ez elég nagy felelőtlenség tőlem, hisz még Nyugat-Európában se tennék ilyet.

Amikor visszaérünk, a biciklim érintetlen, és épp akkor Ilias vigyáz rá. Az nem tudom, hogy végig ott volt mellette, vagy csak épp amikor megjöttünk. A lényeg, hogy megvan.

Megköszönöm Ersin-nek a segítséget, majd eljön az idő, hogy megvegyem a vonatjegyet. Elkezd nőni a tömeg, és a személyzet is feléled. Hirtelen a nagy barátság alábbhagy, és mindenki a munkájával foglalkozik. Annyi szívességet még kapok, hogy megengedik, hogy még egyszer bemenjek a wc-be, ami az állomásfőnöké

Elköszönök a török barátaimtól, majd irány a vonat. Az ajtó elég szők ezért csak úgy tudom feltenni a biciklit, ha lepakolok róla. Ahogy nő a tömeg úgy nő a hangzavar is. Erre rátesz egy lapáttal Alatin, aki most a vizeit árulja. Mivel meghívott ebédelni, ezért veszek tőle egy flakonnal, nem mintha nem lenne.

Az út unalmas, és mire megérkezünk Edirne-be, már korom sötét. Viszont a leszállással szerencsém van, mivel a kalauzok pont abban a kocsiban tanyáztak, amiben én is utaztam. A leszállás előtt odajönnek hozzám és kicsit beszélgetünk. Cserébe segítenek leszállni. Én leviszem a biciklit, ék meg leadják a felszerelésem. Elköszönök tőlük aztán felpakolok a kerékpárra és elindulok ki a városból a kempingbe. Az úttól féltem előre, mivel sötétben a nagy forgalmú utak nem túl biztonságosak, de szerencsére végig ki van világítva, és minden autós kulturáltan kikerült. Viszont a kemping mellékútja korom sötét, ez a kisebbik baj, a nagyobb, hogy a kemping is az, és a legnagyobb hogy a kapu le van lakatolva.

Na, most mit csináljak, itt állok a biciklimmel Törökország szélén, egy pusztában, ahol kitudja hány migráns szempár les rám a sötétből. Leveszem a kormányról a zseblámpát, és elkezdek bevillogtatni a recepció feletti ablakon, ahol a tulajdonosnő lakik, és épp tv-t néz. 5 percig villogtatok, mire észrevesz.

Befizetem a 7€-t, aztán sátrat verek a tök üres kempingben. Elmegyek fürödni, aztán aludni. Az álmomat csak 2 szúnyog, és az esti zörejek zavarják meg, amik nem migránsoktól származik

 

 45,01km