8.nap: Egy bottal a kezemben az offroad-on

2016.08.26. péntek

 

Sokáig alszom, és jól, köszönhető a nyugdíjas otthonnak, ahol este megszálltam. Elpakolok és vizet szerzek, majd, 7:45-kor elindulok a mai célom felé, ami kb 70 km. Azért ilyen kevés, mert a következő kemping ilyen mesze van. Ha országúton mennék akkor sokkal hosszabb lenne, kb annyi mint a megszokott (100km), de találtam egy mellékutat, ami ennyivel lerövidíti a mára kitűzött célt.

A tegnapi 143 km után nem sok kedvem van tekerni, de muszáj menni. Alexandropoli kelet Görögország legnagyobb települése, ahol van vasút. Legközelebb csak Thesszalonikinél van ehhez hasonló tömegközlekedés. Mivel fájnak a lábaim, ezért mérlegelnem kell, hogy tovább biciklizek, vagy teszek a kerékpározásra, és hazamegyek. Nem vagyok az a tipúsú ember, aki hamar feladja, ezért a tovább biciklizés mellett döntök.

A város bár az ország ezen területének a legnagyobb települése, de semmi komolyabb látnivalója nincsen. Sőt, nem hogy komolyabb, de komolytalanabb se. Az egyetlen említésre méltó építménye egy világító torony, ami minden más nyugat-európai város velejárója. A forgalom még nem jelentős, így az érdekesnem nem mondható városon hamar áttekerek. A fájós lábam miatt mérlegelnem kell, hogy folytatom-e a túrát, vagy inkább vonatra szálljak. Ez azért nem mellékes, csak mert ha a következő napokon beadják a lábaim a kulcsot, akkor kemény napok várnak rám, csak mert a legközelebbi vasútállomás csak Szalonikiben van. A négy napi „járóföldet” úgy érzem végig tudom csinálni, főleg, hogy addig olyan nagy hegyekkel nem kell megküzdenem. Az egyik legkeményebb nap ezen a téren, pont a mai lesz.

A város másik végén megtalálom a kempinget, amit tegnap magyarázott a szállásadóm. Szerencsém volt azzal a hellyel, mert ha ő nem engedi meg, hogy ott aludjak, akkor tegnap 160 km-t kellett volna tekernem.

A városhatárban nem csak a kempinget találom meg, de egy nagyobb boltot is, ahol veszek egy liter isteni görög tejet és pár deka kevésbé isteni előre csomagolt felvágottat. 2,7€-nyi reggelimet gyorsan magamévá teszem, aztán gyerünk tovább.

Elérem a Marki névre keresztelt falucskát, ahonnan az út elkanyarodik a tengertől. Ha követem akkor bő 30km-rel többet kell tekernem. Mivel az idei térképeket jó alaposan áttanulmányoztam, eztért tudom, ha letérek a főútról, akkor megspórolom a fent említett távot, viszont ott földút van csak. Utóbbit választom, mert az általam ismert ilyen mellékutak is biciklizhetően.  Eleinte nem is romlik az aszfalt minősége, csak egy 18 km-es szakaszon kell majd küzdenem a poros úttal.

Itt igazából a kutyák jelentik a problémát. Elsőnek egy kis termetű kutya kerget meg, de ezt még élvezem is, hogy szerencsétlen kutya túl nagy fába vágta a baltáját.

Aztán a falu végén az utolsó kereszteződésnél mindkét oldalról kutyák támadtak rám, pontosabban egyik irányból „csak” egy. Viszont most mindhárom igen nagy termetű kutya volt. Pár centire a lábamtól csattogtatták a fogaikat. A szerencsém az volt, hogy a hátsó táskák védték az alsó végtagjaimat, így nehezen tudták elérni. Próbáltam lehagyni őket, de az ekkora kutyák elég gyorsan futnak. Sokáig kergettek, csak mert az itteni kutyáknak elég nagy a territóriumuk. Már bővel elhagytam a falut mire feladták a küzdelmet. Az elején talán a gazdájuk is jelen volt, mert valaki kiabált a kutyák után, de nem igazán érdekelte őket. A végén elővettem a „szelfibotom”, ami egy colos alucső, és azzal hessegettem őket.

Miután kellő távolságba kerültem tőlük, megálltam, és kiadtam magamból a feszültséget, pár ékes szó fűszerezésével. Ezek után a szelfibotot nem is tettem el. Úgy tekertem, hogy a jobb kezemben a bot, és ezzel a kezemmel csak támaszkodok a kormányon.

A következő falucska elején látom, hogy az egyik ház udvarából egy kib*szott nagy németjuhász ugrik négylábra, és rohan a kertkapu felé. Mivel a kapu egy kicsit beljebb épült az úttól és egy nagy kőkerítés el is takarja, nem látom, hogy nyitva, vagy zárva van. Csak imádkozok, hogy zárva legyen, miközben a szelfibotom erősen markolom, ha használni kell akkor biztosan fogjam. A jelenet csak 1-2 másodperces lehetett, mert meglátom, hogy a kapu zárva van. Megnyugszom, de érzem a túrán még meggyűlik a bajom a kutyákkal.

A falu központjában látom, hogy egy újabb kutya ront felém. Gyors leszállok a bicikliről, hogy ha küzdenem kell úgy több esélyem van. A kutya ekkor visszafogja magát, és elsétál mellettem. Elkezdek gondolkozni: talán a bicikli zavarja a kutyákat. Viszont távolabb egy másik kutya van mögöttem, lehet, hogy ezt vette célba, a területét őrző eb. Az újabb izzasztó percek után elhagyom a civilizációt, és tudom hamarosan a nihilizációban taposhatom a pedált.

Pár kilométer nyugalom szigete után, (ami azt jelenti, hogy egy kutya se tőr az életemre), belefutok, egy szép árnyékos pihenőbe. Letámasztom a biciklit, és kisétálok a partra. Szép, szép, de valahogy nem az igazi. A távolban látok egy szigetet, lágyan hullámzik a víz, de a szétdobált szemét nem teszi vonzóbbá Görögországot. Nem csak a távoli szigetet nézem, de a közeli hegyeket is, mert tudom most azokkal kell megküzdenem. Visszasétálok a biciklimhez, ahol a pihenő árnyékát élvezem, miközben a szétdobált szemét okozta bűzt, és az azzal járó légy felhőt próbálom elviselni. Kifújom magam, hisz tudom a következő km-ek embert próbálók lesznek, majd vissza a biciklire.

Elérem a földutat. Pontosabban elhagyom a szilárd útburkolatot, csak mert számomra a földút földből van. Milyen meglepő! Viszont itt csak por van, meg öklömnyi kövek. Bár a biciklimen van defektálló gumi, de már hasonló úton szúrta át egy éles kő, így lelkileg felkészülök, hogy itt az Isten háta mögött kell ezen a poros úton gumit cserélni. A nagy nihilben a legjobb, hogy többször látom a tengert, ami viszont gyönyörű. Gyönyörű égkék színe égkék színe kicsit a francia Riviérára emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy ott van civilizáció. Az út olyan szinten rossz, hogy néha azt sem tudom, még az úton vagyok, vagy csak egy eső mosta vízmosásban. A felszerelésem szét akar esni a rázkódástól. Belefutok egy kőrakásba, ami régen egy őrtorony lehetett. Nem nagy durranás, de kicsit feldobja a kedvem, hogy végre látok valamit. Viszont a kőrakás után az út elfogy. Nem részletezem mit éreztem, akkor ott, és nem részletezem milyen ékes szavak hagyták el a szám, miközben kezdtem felfogni, hogy az elmúlt 10 km-t teljesen feleslegesen tettem meg, és most mehetek vissza a kutyákkal erősen „őrzött” területen. Istennek és a látásomnak hála kiszúrok a távolban egy másik utat, próbálom követni, és rájövök, hogy ha most letolom a biciklit a bokrokkal átszőtt területen, akkor visszajutok az útra.

1-2 km hasonló viszontagság után beérek egy kisebb településre. Találok egy strand kezdeményt, ami mellett van kút, és fel tudom tölteni a kulacsaimat. Itt van aszfalt is, amit anno a tervezésnél nem találtam. Arra gondoltam, biztos a jófej görögök azóta leaszfaltozták ezt a részt.

Boldogan tekerek tovább, mikor egy kanyar után meglátom azt az objektumot, amit a tervezéskor kempingnek hittem. Kiderül ez nem kemping, hanem csak lakókocsi parkoló….VOLT, és az is kiderül, hogy a jófej görögök nem aszfaltoztak le semmit, csak épp rosszul navigáltam magam, és a tervezett 18 km nihil, még csak most fog következni. Az említett parkolót azért ismertem fel, mert a Streetviewer eddig vette a környéket és otthon innentől nem tudtam csekkolni az utat. A kempingnek látszó valamiről később megtudom, hogy kepmer és lakókocsi parkoló volt, ami tönkrement, miután a nyugat-európai turisták csalódtak az országban. Gazdagabb országokban a nyugdíjasok, illetve a sok szabadsággal rendelkező családok vesznek egy kempert, azzal leutaznak valamilyen kellemesebb klímájú országba, és mikor véget ér a szezon olyan helyen tárolják télire, mint a fent említett hely.

De felejtsük el a görög turistákat nekem most 18 km halált kell leküzdjek. Az már említettem, hogy a közlekedésre kijelölt valami rossz minőségű, de a következő 5 km még tudja elődjét überelni. A por vastagon fedi az öklömnyi köveket. Ennek a szakasznak a nagy részén tolni tudom csak a biciklit, még lefelé is.  Felfelé kínszenvedés minden méter. Jobbnak látom a két nyomvájó melletti füves területet használni, mert bár mindenféle szúrós növény teszi kellemetlenné ezen perceket, de legalább fel tudok ülni a nyeregbe. A görögök a rosszat is tudják még rosszabba tenni. A jelöletlen úton többször futok bele egy-egy elágazásba. Mindig jól döntök merre menjek tovább, de egyik alkalommal az út felmegy a hegyekbe, ezért inkább a könnyebbet választom.  A minősége semmit sem javul, de pár száz méter után érezhetően leejt, már ekkor sejtem, hogy rosszul döntöttem, de nem fordulok vissza, hisz a sejtés csak sejtés, akár még jó is lehet az irány. Közel a tengerhez látok pár autót, sátrat, és lakókocsit. Lehet, hogy egy kempingbe botlottam? Megörülök, bár a tervezett távot még nem teljesítettem, de a környék tetszik, és ha ez tényleg egy kemping akkor tuti itt éjszakázok. Egész közel gurulok az autókhoz, amikor kiszúrok egy nőt, aki az árnyékban héderel. Kiabál nekem, de nem értem mit mond. Később kiderül azt kiabálta, hogy forduljak el, mert nudizik, és szeretne felöltözni. Az Isten háta mögötti helyen belefutok pár vadkempingezőbe. A hölgytől miután felöltözött megmutatom a térképemen az úti célom, ő el is magyarázza, hogy menjek vissza az előző elágazásig, majd menjek át a hegyen. A megérzésem bejött. Ez van.

A hölgy miközben nézi a térképet, elolvassa a megjegyzéseimet, amit a papír szélére írtam. Majd rám néz, és angol helyett magyarul megkérdezi, hogy beszélek-e magyarul. Ezt nem hiszem el, a hazámtól több, mint ezer km-re a nihilizációban belefutok egy erdélyi társaságba. A hölgy megörül nekem, és mondja üljek le az asztalhoz. Ad egy konzervet, hozzá friss kenyeret és sört. Ez extra energia és a „fájdalomcsillapító” is jól esik. Kb 40 percet beszélgetünk. Elmeséli, hogy minden évben ide jönnek táborozni. Csendes nyugodt hely, a tenger tiszta, és bőséges az élővilága. Nem zaklatják őket a helyi hatóságok, annak ellenére, hogy tudják, hogy itt táboroznak. Azért tudnak a jelenlétükről, mert az őrs egyik jeles képviselője itt tölti a szolgálati órájának a tetemes részét. Meghívnak az esti sütögetésre, de mivel nincs zuhanyzó, visszautasítom a meghívást. Persze lefürödhettem volna a tengerben, de sós testel befeküdni a hálózsákba nagyon kellemetlen. A beszélgetés végén megérkezik Panagiotis a helyi polipvadász, aki hoz két méreten aluli oktopuszt. Odaadja az erdélyi társaságnak ajándékba, mivel már a napokban több nyolcpából is adott el nekik. A vendéglátóm mondja milyen rendesek a görögök, hisz megajándékozzák őket ehhez hasonló dolgokkal. Sokan hangulat rombolónak tartanak, és inkább realistának. Ugyan is a méreten aluli polip levadászása börtönbüntetéssel jár Görögországban, így tulajdonképpen nem rendes volt az öreg, hanem csak lepasszolta a szajrét. Bár, ha azt nézzük, hogy a rendőr tengerparti hédereléssel tölti munkaidejét, akkor valószínűleg nagy ívben tesznek a méreten aluli polip vadászatra.

Elbúcsúzok a kedves erdélyi társaságtól, visszatolom a rossz úton a biciklit, majd az elrontott kereszteződés után is tolom tovább, mert az út egyre rosszabb. A hőmérséklet egyre elviselhetetlenebb, árnyék sehol és a civilizáció nyomait sem találom. A nap címe: Egy bottal a kezemben az offroad-on. A bot már előkerült, akkor amikor megtámadtak a kutyák, és a jelenlegi út megüti az offroad fogalmát. Öklömnyi kövek, néha meredeken emelkedő, és süllyedő út. De, hogy miért írtam a címbe egybe a két kellemetlen dolgot? Az egyik kanyarnál észreveszek 5 elég nagy testű kutyát, akik a semmi felől közelednek felém. Mivel eddig számtalan kutyatámadás ért, melyek kis híján véres kimenetelűek lettek, ezért most itt a semmi közepén 5 kutya ellen esélytelennek látom magam, főleg, hogy az út minősége se biztosítja a gyors távozást. A kutyák 30-40 méterre másznak ki elém. Megállok, és várom a reakciójukat. Intenzív ugatás mellett, kettesével állnak fel csatarendben, de mielőtt úgy döntenének, hogy vacsora alapanyagnak nézzenek, elkezdek ordibálni, és az öklömnyi kövekből párat hozzájuk vágok. Közben azt nézem, hogy ha ez nem lesz elég, akkor hová másszak fel. Az ordibálós kőhajigálás bejön, mert szép lassan egyenként átsétálnak az út másik oldalára, és a bokrok közé húzódnak. Amikor az ötödik is eltűnik előlem, magambiztosabban tolom a biciklit, persze néha-néha egy-egy hangosabb szó elhagyja a szám. Amikor elérem azt a helyet, ahol eltűntek az útról a kutyák, látom, hogy már jó messzire járnak a bokrok között. Ekkor már nem ugatnak, és látom, hogy már nem is akarnak megtámadni. Nem tudom mennyire volt veszélyes a helyzet, de akkor ott egyedül a senki földjén bizony kis híján összecsináltammagam”.

A nap legizgalmasabb kutyás kalandja után a nap izzasztó része még nem ért véget. A domborzat, még csak most kezd igazán nehéz lenni. Kevés vízzel, szomjasan, erőltetett menetben tolom a biciklimet a minősíthetetlen úton. Végül 17.km-nél megtalálom azt a görög kori színházat, amit még otthon bejelöltem a térképemen, mint kihagyhatatlan látnivaló. Két dolognak is örülök, egyrészt mert tudom innen már nincs messze a civilizáció, kettő mert végre megnézhetem életem első ilyen antik színházát. Láttam már amfiteátrumot, de ilyen még nem. Viszont örömöm nem tartott sokáig, mert a közelmúltban euró milliókért rendberakott színház zárva tartja kapuit. Ennyit életem első antik színházáról, és ennyit az Európai Unió és Görögország kapcsolatáról. Nem adom fel a turistáskodást, ezért felmászok a közeli dombra, és onnan próbálom szemügyre venni. Végül feléig meddig látom a nem túl nagy épületet vagy romhalmazt. Megnyugszom, hogy sokat nem vesztettem, és még pénzt se kellett kiadni érte.

Visszaülök a biciklire, és pár perc alatt elérem az aszfaltos utat. Innen már jó tempóban tekerhetek, ráadásul az út sima, és kissé le is ejt. A kutyatámadásoktól tartva behúzódók az út közepére, ha esetleg megint rám támadna egy négylábú, legyen pár méter előnyöm, hogy elővegyem valamelyik önvédelmi eszközöm.

Pár kilométer után meglátom azt a partszakaszt, ahol a g.maps szerint van egy kemping. Természetesen nincs, de még a hűlt helye sincs. Úgy néz ki nagy hibát követtem el, mikor nemet mondtam az erdélyi társaságnak, mert akkor most biztos helyen aludnék, lenne bőséges vacsorám, és szép helyen fürödhetnék a tengerben. Szerencsémre érkezik egy autó a part felől. Megállítom őket, majd segítséget kérek. Nagyan kedvesek, és mondják kövessem őket addig, amíg nem látom kitáblázva a következő kempinget. 1,5 km után meglátom a reklámtáblát, és még ennyire magát a kempinget is.

Az ára szuper, és van árnyék is.  A fürdő nem hagy kivetnivalót maga után, de ennyi pénzért kb ennyi várható el. Van konyha, és étterme is. Bár a grillmix csak este lesz kész, addig csak pizzát tudok enni.

Az olaszos ebédem elég olcsó, de elég kicsi is, és az íze se valami szuper. Miután minden délutáni programmal megvagyok, bepakolok minden fontos dolgot a táskába, ami egy nagy fürdőzéshez kellhet, majd visszatekerek a tengerhez.

Letámasztom a biciklim, és berohanok a tengerbe. Bár már Isztambul óta minden nap volt vizuális kontaktusom vele, de eddig megfürödni még nem sikerült. A víz minőségével nincs probléma, de ennek ellenére az élővilág elég gyér. Pár hal úszik csak a környéken, ezek között is a legérdekesebb egy pici példány, aminek a bal oldalára két pióca féle tapadt.

Pár perc alatt megunom a lágyan hullámzó tengert, majd kimegyek a partra szárítkozni. Meglepő, de van tusoló, ahol lemoshatom magamról a sós cseppeket. Az élményszegény fürdőzés alatt viszont eldől a biciklim, természetesen arra az oldalra, ahol a tükör van, illetve volt. A károkat felmérem, és rájövök ezt bizony nem tudom megjavítani, így az eddig hűen szolgáló visszapillantóm eddig biztosította a biztonságom. ennek ellenére nem dobom el, hátha még kitalálok valamit. Visszabiciklizek a kempingbe, ott lefürdök, csinálok vacsorát, és este hallgatom az ordibálva beszélgető bolgár, illetve orosz „szomszédaimat”.

 

66,33km