9.nap: Csak gyorsabban a szélnél

2016.08.27. szombat

 

 

7:05 kelek, gyors pakolok, hogy 7:35-kor elindulhassak. Kitekerek a kemping kapujához, ami be van csukva, reménykedek, hogy nem legyen zárva, de reményem nem jön össze. Rángatom a rácsot, de rabul ejtett a kemping, mint legyet a friss trágya illata. Szerencsére 1 perc után jön a recepciós hölgy és kinyitja nekem kaput. Megköszönöm kedvességét, és elindulok a mai nap végállomása felé, ami kb 100-120 km.

A tegnapi nap után ma semmi jóra nem számítok, bár abban reménykedek, hogy legalább ma ai út minőségével nem lesz gond. Az első kilométerek meglehetősen hullámosak, kb 40-50 méteres dombokra kell feltakarni aztán onnan legurulni. Természetesen utóbbit nagyon élvezem. A tegnapi kutyatámadások miatt minden bokorra azt hiszem, hogy kutya. Szerencsére a délelőtti órák nyugodtak, ami a négylábúakat illeti.

Beérek Imeros Rodopis-ba. A hely elég jelentéktelen, csak egy körforgalom miatt állok meg, mert nincs kitáblázva melyik út merre tart. Letámasztom a biciklimet, és a gáz spray valamit a szelfibotom társaságában keresek egy élő embert, aki útba tud igazítani. Szerencsére a közeli húsbolt nyitva van, és a pultos beszél angolul, így az irányt is meg tudja mutatni. Mondja, hogy a folytatásban elég ramaty lesz az út minősége, és valami hídról beszél, amit nem teljesen értek. Megköszönöm a kedvességét, és elindulok arra, amerre a hentes küldött. A következő 2 km teljesen nyugodt, nem hogy kutya de még autó se zavar. A nyugalom szigete után elérek egy kereszteződéshez, mely feladja a leckét. A balra forduló út földből készült, és ha jól látom visszakanyarodik Imeros Rodopis-ba. Az egyenes irányra ki van téve a behajtani tilos tábla, bár ez szilárd útburkolattal rendelkezik, de meglehetősen rossz a minősége. Jobbra mutat egy nyíl, hogy 2,6km-re van egy híd, de ez mind közül a legrosszabb minőségű. Nincs mit tenni, várnom kell, hátha jön valaki, aki ismét útba igazít. Pár perc után jön egy teherautó, a sofőrje mondja, hogy kövessem. Ő elindul egyenesen, a behajtani tilos ellenére. Kiderül van egy híd pár száz méterre, és csak akkor érvényes a behajtani tilos, ha a patak árad. A hidat nem úgy kell elképzelni, mint amit mondjuk Magyarországon megszokhattunk, mivel ez egy csőhíd. Magyarán csövek vannak lefektetve a mederbe, és a felső rész le van betonozva, hogy sima útfelületet kapjanak. Láttam már ilyet Szerbiában, de ott értehető volt ez az ideiglenes megoldás, hisz a régi híd ketté volt lőve. Átgurulok a hídnak becézett tákolmányon, majd irány Mesi. A névnek semmi köze a híres focistához, ráadásul a település sem jelentősebb, mint Imeros Rodopis. Odáig az út jó minőségű, csak kétoldalt a gaz a fejem fölé nő, és a látkép meglehetősen unalmas, bár ha átlátnék rajta se lenne jobb, hisz mindenütt mezőgazdasági terület. Később azt is megtudom, mit termelnek a környéken. A pusztaságot végül egy csatornán átívelő híd dobja fel. Először is látok a szomszédban egy másik hidat, feltéve, ha ezt a romhalmazt lehet annak nevezni. A kőből tákolt valami épp, hogy nem dől össze, bár vonzerejét talán pont annak köszönheti, hogy mindjárt összeroskad. Azt nem tudom, hogy használják-e még, csak mert mindkét végén mezőgazdasági út van, így tulajdonképpen nem tart sehová. A rozoga építészeti remekmű szépsége mellett a környék megajándékoz egy természeti jelenséggel is. A használatban lévő hídon rákvonulás zajlik. Bár a 95% már kivasalva fekszik a forró aszfalton, de egy még utolsó muhikánként küzd. Azt nem tudom, hogy miért, mert nem mondja merre akar menni. Arra gondolok, hogy szegények új lakóhelyet keresnek, csak mert a csatorna vize lakhatatlan számukra, olyan koszos. Az egyetlen rák nem ijed meg tőlem, sőt rám is támad. A méretes (20cm-es) rákokat magam mögött hagyom, és folytatom az utam Mesi felé.

A jelentéktelen falu mellé párosul a jelentéktelen kitáblázottság. El is rontom az utat, és csak a következő falu előtt veszem észre a térképen, hogy zsákutcába hajtottam, és gőzöm sincs merre kell menni. Visszafordulok, és az első autóst leszólítom merre kell menjek. Ő visszaküldene a zsákutca faluba. Megköszönöm a kedvességét, majd inkább az iránytűmre, meg a józan paraszti észre hagyatkozok.

Bár Mesi-t megtaláltam, de az Xanti felé vezető utat nem. Sejtem merre kéne haladni, de biztosra akarok menni. Egy kedves bácsi félreáll az autójával, majd komótosan kiszáll, és mutogatva lekommunikálja a válaszát. A helyes útbaigazítás után elindul az út lefelé. Kiélvezem a száguldozást. Miközben a hajamba tép az erős menetszél észreveszek egy fura növényt, amit a környéken termesztenek. Nem csak itt, hisz reggel óta látom. Egy bokor mellett megállok, mivel pár fehér szösz feltapadt ami a fura növényről származik. Megvizsgálom, és megbizonyosodok, hogy ez bizony gyapot. Életemben még nem jártam gyapotültetvényen, és még nem is fogtam a kezembe nyers gyapotot. Kb olyan mint a vatta, csak kár, hogy megenni nem lehet.

Majd visszatérek a főútra, ahol nem tartok kutya támadástól, és tudom egy darabig sima lesz az utam. Elérem a Vistonida tavat, mely különlegessége, hogy enyhén sós, mivel csak egy vékony földsánc választja el a tengertől. Az út ezen a földsáncon vezet végig. A tenger és a tó között. Sajnos sok helyen a gaz eltakarja a látványt, így nem mindig élvezhetem Görögország egyik legnagyobb tavát, ami 7%-a a Balatonnak. Az északi rész kevésbé sós, mivel a hegy felől számos patak táplálja, az élővilág (állítólag) gazdag, de ezt így bicikliről megállapítani nem lehetséges.

A tó első harmadánál van egy kis sziget csoport, mely egy templomnak és egy kisebb kolostornak ad otthont. A szigetre egy hosszú fahídon lehet bejutni, kizárólag gyalogosan. A tervezéskor ezt a gyöngyszemet nem terveztem bele az útvonalba, teljesen véletlenül botlottam bele. És talán ez az egyetlen ilyen véletlenül észrevett szépség a görögországi ittlétem alatt. A biciklit lezárom kint a portás bódéjánál, aki megnyugtat, hogy vigyáz rá, amíg én bent vagyok. A fahíd egyszerű, de illik a környezetbe. A templom nagyon tetszik, a színe a tipikus görög színvilágra jellemzően kék-fehér kombinációban pompázik. Bár mérete nem nagy, de belseje nem marad el egyik ortodox templom vagy bazilika díszítésétől sem. A kolostorhoz egy másik fahíd vezet, de oda már nem gyalogolok át.

Elbúcsúzok a nap fém illetve fénypontjától, és elindulok Xanti felé. Az első km-eken találok egy kis boltot, ahol veszek tésztát, hogy az esti vacsorámat bőségesebbé tegyem, és kólát. Egyrészt, hogy némi kalóriához jussak, cukrosvíz formájában, illetve, hogy a flakonból tölcsért készíthessek, ami a fehérje löcsi bekeverését könnyíti meg. A fent felsoroltakért 3€-t fizettem.

Xanti-ig erős oldalszél, de jól haladok, és az ad erőt, hogy az említett városnál közel 90 fokot fordulok a szélirány ellenkező irányába, így onnantól erős hátszelem lesz.

A város előtt megállok és elkészítem a már említett tölcsért, és segítségével a már említett fehérje lötyit. Ezek után letérek a főútról Diomida irányába, ekkor már érzem, hogy segít a szél, nem pedig hátráltat. A falvak között több helyen ipartelep van, az egyik ilyen telep kerítése előrébb van a többihez képet, így látom, hogy egy hatalmas dobermann rohan felém, és nincs játékos kedvében. Azonnal megállok, letámasztom a biciklimet, és felkészülök a harcra. A kutya kb 5 méterre áll meg tőlem, ekkor veszem észre, hogy valójában drótkerítés van kifeszítve, amit eddig én nem vettem észre. A barnát, meg a sárgát kirázom a nadrágomból, majd keresztet vetek, és visszaülök a biciklimre. A kutya szerencsére nem követ, csak mert a túl oldalán a kerítés hiányos. Ekkor találom ki, hogy ha gyorsabb vagyok a szélnél, akkor a szagomat később veszik észre a kutyák, és talán akkor már nem kezdenek üldözni. Így nagyobb sebességre kapcsolok és 30 km/h-val közelítek az esti szállásom felé.

Az egyik kis faluban találok egy büfét. Leparkolok, és veszek egy „igazi” görög gyros-t. Az IGAZI-t azért tettem idézőjelbe, mert a lusta hellásziak tzatziki szósz helyett mustárt és ketchupot az egyik leghíresebb nemzeti ételükbe. Életem első görögországi nyaralásomon ezt szóvá is ettem a barátaimnak, akik megvédve a helyi konyhát, mondták: egy görög csak jobban tudja, hogyan kell gyros-t készíteni. Erre én: Persze, mert a ketchup az echte görög étel a mustárról nem is beszélve. Ebből is látszik velem nyaralni nem túl felüdülő, mivel mindenben megtalálom a hibát, de a jót is. Ebben az esetben azt, hogy az ebédem kólával mindössze 4€-ba került.

Az energiabomba után elbúcsúzok az étteremtől, és a hely kóborkutyájától, aki kivételesen nem kerget meg, de szerintem csak azért nem mert alig van ereje, nem úgy mint a következő 3 vérszomjas fenevadnak. A város szélén 3 kóbor eb nézett engem ebédnek, és próbált leszedni a bicikliről, szerencsére a hátszél segített lerázni őket. Egy felüljáróról már volt bátorságom megállni és lencsevégre kapni őket, ha már az izzasztó pillanatok közben ki volt kapcsolva a fejkamerám.

Xanti-t elhagyva pár rosszul kitáblázott kereszteződés egyikében rosszul döntök, és csak km-ek után bizonyosodok meg arról, hogy rossz irányba megyek. Az iránytűm szerint délnek megyek dél-kelet helyett. 4 km után visszafordulok. A megállás pillanatában hallok egy nyüszítő hangot, majd egy kölyökkutya sétál ki a kukoricásból. Annyira megsajnálom a temérdek támadás ellenére, hogy oda adom neki a mára kiporciózott müzli szeletemet. Ami sokkal energiadúsabb, mint amit egy sima szupermarketbe kapható. Szerencsétlen kutya ezzel kihúzza egy darabig, de tudom ezzel nem sokat segítettem. Próbálok elbúcsúzni tőle, de szerencsétlen várva a folytatást elkezd követni. Hogy biztosan letegyen tervéről, a szembeszél ellenére rákapcsolok, és otthagyom. Sajnálom, de nem tudok rajta többet segíteni.

A 4 km-es kerülő után vissza a főútra, amin szinte végig felhőtlen az örömöm. Szép a táj, hátszél segíti a haladásom, és kutyák sincsenek. Egy táblán látom, hogy még Kavala 55km. A környékén van kemping, így kb 45km-em van még hátra. Útközben látok egy duzzasztót, ahol megállok pár másodpercre, készítek pár fotót. A vize biztos tiszta, mert egy férfi pisztrángra horgászik. A látkép azért hozza a görög formáját, mivel a tó közepéből pár volt hídpillér áll ki.

A céltól 15km-re elfogy a vizem, de pár km után találok egy kutat. Isteni hideg víz folyik belőle. Megmosdok, és iszok. feltöltöm kulacsaimat, és még a fehérje lötyimet is bekeverem.  

A cél előtt még egy márványfeldolgozó telepbe is belebotlok. Semmi extra, csak márvány, márvány hátán. Sőt a környék föld útjai is összetört márvánnyal voltak feljavítva.

120 km tekerés után végre megtalálom azt a kempinget, amit még otthon néztem ki. Szerencsére nem drága, mindössze 8,5€. Bár recepció nincs, a szállás díjat a büfében kell befizetni. A hely lepukkant de annyira nem vészes. Van árnyék, és szerzek asztalt mag székeket, hogy késő délután kényelmesebben intézhessem az ügyes bajos dolgaimat.

Van konyha is. Az étterem terasza közvetlenül a tenger mellett van, így kb 3 méterre a tengertől fogyaszthatom el az amúgy finom és bőséges vacsorám csirkemell filé és sültkrumpli formájában, mindössze 7€-ért.

Jólakottan elmegyek fürdeni a tengerben, de mivel enyhén borul, így a gyenge megvilágítás miatt se olyan szép a tenger. Bár nagyon nincs is mit nézni, mert csak egy pici tengeri rózsát találok.

A rövid fürdőzés után lefürdök a nem túl meleg (később csak hideg) vízben, majd beszélgetek az egyetlen külföldi vendég családdal. Olaszok, akik meglepően jól beszélnek angolul. Az apa elmondja, hogy bár van 3 kemping is Kavala mellett, de mind zárva van. Még jó, hogy ennél álltam meg.

Lefekvés előtt még körbe sétálom a kempinget, akkor találom meg a konyhát, akit látszik, hogy ezer éve nem használtak, elég lepukkant és tele van hangyával. A séta végén észreveszem, hogy a kemping hátsó fertályában egy hatelmes területen asztalok vannak feltűnően feldíszítve. Asztán megérkezik egy zenekar, majd később a jónép. Kiderül egy 300 fős „bazinagy görög lagziba” csöppentem. Az éjszaki nem hogy nyugodt lesz, de alig tudok majd aludni, és ezt még tetőzi, hogy egy kib*sz*tt macska a sátramon élezi a karmait, emiatt 10 percenként rohanhatok ki és zavarhatom el.

 

120,49km