7:15 kelek. Az éjszaka ma sem aludtam valami jól, mert a macskák most is játszótérnek nézték a sátram. Többször rohantam ki, hogy elzavarjam az épp a sátor oldalán karmát élező dögöt. Pakolok, de nem sietősen, hisz a recepció csak 8-kor nyit, és mivel nem engedték előre befizetni a kemping díjat, ezért azt most kell. 8-ra odatolom a biciklit, de a portás még nem érkezett meg. Pár percet késik csak, ez kevésbé idegesítő, nem úgy, mint a pénzügyek tisztázása. Először is 2-szer 16€-t hosszú percekig ad össze az úriember, majd oda adok neki 40€-t, ez ismét fejtörést okoz, hogy akkor mennyit is kell visszaadni. Végül megszüli az eredményt, és akkor derül ki, hogy nincs a kasszában elég apró. Újabb hosszú percek telnek el mire szerez valahonnan 8€, és végre elindulhatok. Kitalálni a városból egyszerű, …papíron. A valóságban mindig kicsit nehezebb. Jelenleg egy út lezárás nehezíti a dolgom, ami egy csöppet megzavar. Ez a zavar kevésbé hátráltat, mivel hamar megtalálom azt az utcát, ami kivisz Athénból. Ez egy jelentéktelen kis út, nem túl jó minőségű, és hosszan emelkedik. Tudok rajta tekerni, de azért rendesen lefáraszt. Nagyjából fél óra küzdelem után felértem az utca tetejére, ami egy buszfordulóba végződik. Magyarán egy zsákutcában vagyok. Valahol benéztem, és nem fordultam le jobbra. A számat mindenféle csúnya szavak hagyják el, kicsit topogok is, majd lenyugszom, kicsit lejjebb letámasztom a biciklit, majd előveszem a laptopom, hogy megnézzem merre van a kivezető út. Azon mérgelődöm, hogy az első 4 km-nél eltévedtem, és ide Patra még 220km. A laptop szerint 2 utcával lejjebb van a kivezető út, ez egy kicsit megnyugtat. Az meg még inkább, hogy a Alexandrou Papagou „út” egy szűk sz*r, nem csoda, hogy nem vettem észre. Arra gondoltam felfelé jövet, hogy valamiféle 4 sávos feltűnő utat kell keresnem. Innen 2 km-en keresztül nincs nagyobb elágazás, és tudom merre kell menni. Ott elértem nagyjából a külvárost, ahol sok ipartalp van és kicsit kacifántos az úthálózat, ezért megint elő a laptop, és megnézem merre kell menni. Ez a városrész, ha ezt a putrit lehet annak nevezni. A koszost és a ledobált szemetet halmazt semmi nem múlja felül, szinte km-eken keresztül folyamatosan érték egymást a kupacok. Van minden, de a legfeltűnőbb az építési hulladék, abból is a gipszkarton. A mindent beterítő koszt csak egy újabb kutyatámadás zavarja meg. Az egyik ipartelephez közeledve, látom, hogy egy kutya (rottweiler) rohan felém. Ráadásul látom, hogy van egy kölyke is. A harcias eb minden lépésénél korrigál, és szeme előtt csak az lebeg, hogy elkapjon. Nagyobb sebességre kapcsolok, már amennyire tudok nagyobb sebességre kapcsolni, hogy a biciklim tömege igen sok. Elérem a nyitva lévő kaput, a kutya mér csak pár méterre van tőlem. Látom lelki szemeimmel, hogy ennek csúnya vége lesz. A habzó szájú rottweiler ekkor éri el a kerítést, illetve a kaput. Eddig minden lépését úgy korrigálta, hogy mindig felém tartson, ezen a jó szokásán most sem változtat, és csak azon van, hogy nekem rontson. Na, pont ez ment meg. Ugyan is mikor elérte a telek határát, már kb 30 cm-rel volt a kerítés mögött, így a kerítés mentén kergetett tovább. Ha csak egy picit lassabb vagyok, akkor a nyitott kapunál ért volna oda a telekhatárhoz, és akkor nagy valószínűséggel ki is rohant volna az utcára. A szemem kerekedik, a szívem a torkomban. Végül is megúsztam. A következő másodpercekben nem is jár más az eszembe, nem is figyelek a forgalomra, az úthibákra, arra meg főleg nem, hogy az egyik telepről kétes eredetű víz folyik ki, amibe belehajtok, és valami förmedvény büdös trutyit csap rám mindkét kerék. A túra egyik legrosszabb perce után csak is jobb jöhet. Ráfordulok a tengerrel párhuzamos útra, és hamar észreveszek egy fontos helyet. Azért gondolom, hogy fontos, mert rengetek kamionos parkol előtte. Kiderül, hogy ez egy kifőzde. Hát, hogy a viharba ne lenne fontos. Az évek meg a tapasztalat azt súgja, ahol ennyi helyi eszik, rossz hely nem lehet. Letámasztom a biciklit, majd megnézem mit ehetek. Van minden mi szem szájnak ingere. A kamionosok látják mivel érkeztem, és elismerően köszönnek. Kérek egy gyros-t. A kiszolgálás jó, még ki is hozzák az asztalomhoz a finom ételt, miután kész. Nem drága, és végre ehetek egy igazi gyros-t, amit nem mustárral és ketchuppal ízesítenek. Pár éve el kellett magyaráznom, hogy néz ki egy igazi gyros azon barátaimnak, akik rendszeresen Görögországban nyaralnak. Mivel szegények évek óta gagyi gyros-t kaptak csak. Természetesen hülyének néztek, mert nehogy már jobban tudjam egy görögnél, hogy kell a gyros-t elkészíteni. Bizonyára jobban tudják, csak n em úgy készítik. De elég a nosztalgiázásból, a lényeg, hogy kijutottam élve Athénból és nap többi részét egy darabig jóllakottan folytathatom. Az ipartelepet elhagyva kiérek a tengerhez. Innen szinte egész Patra-ig nem is hagyom el. A táj is egyre szebb, többször állok meg pihenni, és végre a pár perces relaxálás alatt van mit nézni. Az első ilyen megállásnál céges ügyben bár felkeresnek, de a rövid zavaró tényező után jöhet a felhőtlen kikapcsolódás. Én így nyaralok, 10-12 óra kemény tekerés, néha megszakítva pár percnyi pihenővel. Viszont ezt a pár percet jobban élvezem, mintha egyész nap csak a tengerparton henyélnék. A folytatásban Neraki többször is megviccel. Először egy négy sávos út, amit egy szalagkorlát vág ketté. Mivel rossz oldalon vagyok ezért vissza kell biciklizzek egy körforgalomhoz, ahol végre átmehetek a jó oldalra. Ez a kis kitérő röpke 4 km-embe került. A folytatás is megviccel. A város másik végén egy körforgalomban nincs kitáblázva semmi. Ilyenkor az az íratlan szabály lép életbe, hogy egyenesen kell menni. Mert sokszor csak a változást írják ki külföldön. Ez a szabály az esetek 90%-ban bejön. Na, most nem jön be, így ismét kerülök kb 6km-t. A városból bár kitalálok, de főútnál ismételten nincs kitáblázva semmi. Sejtem, hogy balra kéne menni, de az eddigi bolyongások miatt inkább várok, hátha jön egy autó, aki útba tud igazítani. Röpke 5 perc várakozás után jön is egy kocsi. Innen a tájékozódás sima ügy, hisz nem sokára elérem a tengert, és az öböl széléig végig a tengert kell követni. Gondok mindenütt vannak, ez most sincs máshogy. Először is elfogy a vizem, és rettentően elfáradok. A dombos út csak rátesz egy lapáttal. Energia és folyadék hiányában szerzek gyorssegélyt. Veszek egy boltban gyümölcslevet. Vizet elvből nem vásárlok, meg abban nincs is energia, bár a szomjat jobban oltja. Veszek még egy banánt is a biztonság kedvéért. Állítólag abban van magnézium, az meg kell az izmoknak, amiket most rendesen igénybe veszek. Bár a tervemet eldobtam a görög kutyáknak köszönhetően, de ez nem azt jelenti, hogy elhagytam Görögországot, így még ki vagyok téve az ebek „szeretetének”. Az egyik faluban egy nem belátható sarok mögött két kutya pihen, és miután elbiciklizek előttük, azonnal üldözőbe vesznek. Taposom a pedált ahogy csak tudom, de mindkét közepes méretű jószág a lábamtól pár centire csattogtatja a fogsorát. A sok kutyatámadásból a konzekvenciát leszűrve, a kutyák nagy része nem akart letépni a bicikliről, (jelzem, nagy része) egyszerűen csak hajtotta őket a vadászösztön, miszerint hajtani, és terelni kell a vadat. Viszont, ha a vad nem arra megy amerre ő akarja, akkor használja a fogsorát. Egyik se kapott belém, de néha úgy érzem csak azért nem, mert a hátsó táskám némi védelmet biztosított. Ezek a kutyák kb 200 méteren keresztül kergettek, majd meggondolták magukat és szép lassan lemaradtak. Szerencse is, mivel a következő háznál 5 kutya várja közeledésemet, és közülük az egyik egy pitbull. Mihelyst az üldöző kettő leszakad, azonnal átrántom a kormány a másik oldalra, mert ha az előttem lévők kiszabadulnak, csak a tenger nyújthatott volna menedéket. A kerítés elejénél már a tenger felöli szalagkorlát mellett állok, és qrva anyázok a kutyák, illetve a gazdájuk miatt. Szerencsére a 7 kutya egyike sem kóstolt belém. Pár másodpercre megállok, és kifújom magam, aztán hogy a kutyákat ne hergeljem tovább szó szerint arrébb tolom a biciklit. Ez a pár perc ismét megpecsételi a napom, és sok km-t kell letekerni a csodaszép tenger mellett, hogy ne az előző támadás járjon a fejemben. A folytatásban az út hullámos, ami azt jelenti, hogy 0 és 100 magasság között hullámzik. A tetőre természetesen nehéz feljutni, de fent szép a kilátás, és lefelé élvezem a száguldozást. Sajnos sok a kamion, emiatt állandóan a tükröt bámulom, és ha túl szűk az út akkor lehúzódok, és elengedem az utak királyait, ezt a cselekedetemet szinte minden kamionos megköszöni. Bár hátráltat a sok teherautó, de inkább tekerek ilyen forgalmas úton, ahol van mit nézni, mint olyanon, ahol nyugodtan lehet tekerni, csak épp dög unalom a táj. Ráadásul ezen az úton már nincsen több kutya, és az azzal járó támadás Közel Korinthoszhoz, még van pár érdekes kereszteződés, ahol nem tudom merre kell menni, de kisebb bolyongással megúszom a dolgot. Az öböl vége felé egyre több hajót látok, ekkor még nem esik le miért. Elérek a korinthoszi csatornához, ami teljesen mesterséges. Mindig is szerettem volna ide eljutni. Bár feladtam egy csomó szép dolgot, ami a túrát illeti, de kapok cserébe másikat. A csatorna kb 22m széles, 6343 méter hossz, 8 méter a víz mélysége, de ami a legcsodásabb, hogy több mint 60 méteren vájták a sziklába. Sajnos a hídra biciklivel behajtani tilos, ezért csak óvatosan átbicikliztem rajta, és nem álltam meg fényképezni. Így csak nekem maradt meg a szép látvány. A csatorna után azonnal látok egy táblát, miszerint 5,5 km-re van egy kemping. Tényleg van. Nem drága, és egész igényes. Egyedül, ami zavar, hogy a sátor helyek parcellázottak, magyarán lakókocsiknak van kiépítve, emiatt nincs fű, csak poros talaj. Így a sátorállítást gondosan kell megejtenem, úgy hogy minél kevesebb por ragadjon a sátorra, minél kevesebb por vigyek be, és ami a legfontosabb, hogy a sátor alatt egy követ se hagyjak. Így egyenként rugdosom el a hegyes kődarabokat, mert ezek megkeseríthetik az éjszakát, miközben az ember hátába próbálnak beleállni. Amíg a sátor nincs kész a felszerelést se tudom hová tenni. Mivel a porba nem tehetem, ezért szerzek egy széket, a táskát meg felakasztom a szelfibotomból eszkábált tartóra. Az is volt már kutyariasztó, sátorkaró leverő és most táskatartó, csak még szelfizésre nem használtam. Miután kész a tábor, átöltözök, és kimegyek a kempingből ebédelni. Szuflakit kérek egy sörrel. A sör finom, hideg és gyorsan kiér, na de az étel. A tulajdonos faszi annyi szerepet vállal a hely sikeres működésében, hogy begyújtja a faszenet. Szegény felesége megsüti a húst, kihozza az evőeszközt, a kenyeret és a sört, szegénynek még a számlát is intézni kell. Vacsora után vissza a kempingbe és irány a tenger. A víz nem a legtisztább, amit eddig láttam, de bőven kielégíti vágyaim. Már a kempinggel szembeni részen is vannak halak, de arrébb még több. Az arrébb itt kb 300 métert jelent. A humán zajforrások enyhülése a fauna példányszámának növekedését eredményezi. Hogy a lokális sűrűséget tovább növeljem keresek egy követ a tengerfenéken majd annak segítségével sebezhetővé teszek egy tengeri sünt. A halak imádják az effajta lakomát és nagy murit csapnak. A sün bosszúja közvetetten érkezik hullámzás, illetve egy éles kő formájában. A hullámzás közel tol egy sziklához, melynek éles a pereme, és ahogy próbálom magam egyhelyben tartani odakapok és elvágom a kezem. Eleinte a só nem csípi, de véres kézzel inkább elhagyom a tengert. A vérzés hamar eláll, de attól tartok holnap biciklizés közben a seb újra felszakad. Mivel még messze az éjszak, meg van elég porkaján, ezért elmegyek főzni a konyhába, mert hát ilyen is van ebben a kempingben. Elég igényes, és még víz automata is van, amiből szűrt és jéghideg víz folyik. A vacsora közben berepül egy madár a konyhába, és szegény egy darabig nem is találja a kijáratot. A végtelenségig megunt vacsora után kisétálok a partra, ahol gyönyörködök a látványban. Fáj az achilleszem, így egy picit örülök is, hogy elhagyom a Balkánt, mivel itt nincs vasút, amivel hazamehetnék, ha valami komolyabb bajom lenne. És miközben csodálom a tengert látok egy német turistát, aki eteti a kóbor kutyákat. Mondom magamnak, tök jó, hogy ezek a vadonélő állatok hiúsították meg a balkáni kalandomat, itt meg még etetik is őket… 98,15km