18.nap: Nyugtával szidd a napot

2016.09.05. hétfő

 

 

6:30 kelek, de immáron a megszokott időzóna szerint. Ez fontos tény, amire ekkor még nem gondolok. Kimegyek a fedélzetre, ahol még mindig hatalmas a szél. Az összes szék feltűnően a korlátnál van egy halomban. Ez egyiket elhozom, hogy ráüljek, de alig bírom tartani. Lerakom a földre, és odébb fújja. Viccesnek tartom, le is kamerázom.

A napfelkeltét megvárom. MESÉS.

8:00-kor még nem látom a szárazföldet, emiatt kezdek aggódni, hisz 10 órakor kéne kikötni. Megkérdezem az egyik matrózt mikor kötünk ki valójában. Ő is csak saccolni tud. 11 órát mond. Ez kezd aggasztani, hisz 11:11-kor megy a vonatom Bari felé. Mivel nincs hajójegyem vissza a Balkánra ezért újra tervezés.  TTY terv xc verzió 2-es kiadás. Foggia-ig vonatozok, és onnan kezdek biciklizni. A környéken nem találok kempinget a navigációs rendszerem által, így már most tudom, hogy ez a nem erős lesz.

A vonat azért is aggaszt, mivel ha ezt lekésem, akkor már csak egy megy Foggia felé, és az nagyon későn. Mire megérkeznék az említett városba szinte már sötét lenne, és akkor vagy az út mellett, vagy egy állomáson éjszakáznék.

9:30 meglátom a szárazföldet, ezt sikernek könyvelem el, de korai. Összepakolok, és másodikként odaállok a lifthez, hogy elsőként mehessek le a biciklihez, és hogy elsőként hagyhassam el a hajót, ezzel is növelve az esélyem, arra, hogy elérem a vonatom. 9:50-re érek oda a lifthez, de csak 10:20-kor engedik be az első embereket. A fél órás idegtépő várakozásban nagy tülekedés tör ki, amiben „pár” ember elém kerül, és csak a 4. lifttel tudok lemenni a biciklimhez. Ráadásul rossz irányban indulok el a hatalmas komp gyomrában és futhatom körbe az egészet. Pár száz méter futás után rátalálok a biciklimre. Elrendezem a felszerelésem, és elindulok a kijárat felé. Pár méter után megrekedek, mivel a kamionok olyan szorosan parkoltak egymás mellé, hogy képtelen vagyok előrébb gurulni. És amilyen az én szerencsém, nem a mi sorunk indul el elsőnek. Nagyon hosszú percek telnek el mire megmozdul a sokom. Konkréten 10:47-kor. Ez majdnem egy óra várakozást jelent. Qrva ideges vagyok, hisz már csak 24 percem van a vonatindulásig. Ezalatt ki kell találjak a kikötőből, be kell tévedjek a városba, azon belül meg kell találni a vasútállomást, és meg kell venni a jegyet. És nem utolsó sorban fel kell szállni a vonatra.

Ahogy megmozdul az előttem álló kamion, és jobbról meg tudom előzni, teljes erőmből tekerek. Nem kímélve se magam, se a biciklim, se a felszerelésem, de még a járókelőket se. Pár perc alatt elérem a kikötő be, illetve kijáratát, aztán meglátom a centro feliratot, és követem amíg csak lehet. A városban még a Stazione felirat is segíti az utam. Kivéve egy alkalommal. De nem jövök zavarba, és megkérdezek egy nénit, merre van az állomás, ő meg balra mutat, és mondja „ott, az az épület”. Kb 100 méterre álltam meg tőle.

Berohanok a pénztárakhoz. 3 ember van előttem, és szerencsére itt Dél-Olaszországban nem ismerik a mediterrán munkatempót. Pár perc alatt kezembe a jegyem, mind a biciklimnek és mind saját magamnak. A jegy 16,8€. Kirohanok a peronra, ahol nagy a tömeg, hisz még nem érkezett meg a vonat. Ránézek az órámra, és még van 3 percem. El sem hiszem, hogy megcsináltam. A vonat pontban 11:11-kor elindul.

Útközben nézem a navigációs rendszerem. Memorizálom az utam. Foggia után könnyű lesz a tájékozódás, viszont kitalálni a városból a térkép szerint igen nehéz.

Az 3 órát vesz igénybe. A vége felé nézem a tájat, és feltűnik, hogy erősen fúj a szél. amilyen az én szerencsém északi, pont amerre mennem kell.

Foggia-ban valóban kicsit bolyongok, és a helyi segítség se ér túl sokat. Néha úgy érzem, hogy nyugaton az emberek nem képesek GPS nélkül tájékozódni, még a saját lakásukban sem. Végül sikerül megtalálni a jó utat, és innen úgy tűnik sima lesz a napom. Persze csak innen tűnik úgy.

A következő kemping 70 km-re van az információm szerint, de pontosan nem tudom hol, mivel nincs precíz térképem. A 70km nem tűnik soknak, hisz az sík terepen bagatell. A nagyobb probléma, hogy már elmúlt 14 óra.

A város határában rengeteg a szemét. Eddig soha nem csalódtam Olaszországban, de a hanyag hulladék kezelés, mely Görögországot idézi rontja az eddig felépített pozitív képet a legszebb mediterrán országról.

A város határában áll egy benzinkút. tudom, hogy ott feltankolhatok vízből, és vehetek valamilyen ételt, mielőtt nekivágnék a mai tekerésnek. 4,5€-ért veszek szendvicseket, eszek belőlük, majd folytatom a küzdelmet, ami még csak most kezd kibontakozni.

Elsőnek a szél nehezíti az előre haladásom. Mondhatni, hogy qrva erős, és pont szembe fúj. A fájós lábaimat most még inkább igénybe veszem. A túra előtt nem csak az achilles szalagjaim kezdtek fájni, de a combom is begörcsölt az egyik edzés végén. Most ez az izom újra el kezdett fájni. A táj unalmas, a tenger még messze van. Az egyetlen, ami felkelti az érdeklődésem, az pár szélerőmű, de ezzel látványa is inkább negatív, mivel ez azt jelenti, hogy itt mindig ilyen szeles az idő. Magyarán ezen a téren nem sok jóra számíthatok.

San Severo-ig gyötrelmesen haladok. Ez a táv fele. A város környékén találok egy másik benzinkutat, ott újra feltankolok vízből egy csapnál, aztán tekerek tovább.

San Severo után a szél talán egy picit csendesül. Gyorsulok is egy csöppet, de nem jelentős. Viszont amikor jönnek a ma nap újabb rosszhírei, muszáj rákapcsolnom. Elsőnek észreveszem, hogy az esőfelhők egyre jobban gyülekeznek, és hamarosan lecsapnak. A másik, hogy ugrottam egy időzónát azzal, hogy átjöttem Görögországból Olaszországba. És ez az ugrás nem, hogy több időt adna, de még el is vesz egyet. Magyarán, kb 3 órám van 35km-t letekerni, és kempinget keresni, vagy valamilyen szállás lehetőséget.

A rossz hírek karneválja tovább folytatódik. Az egyik helyen egy szabadon kóborló kutya áll az út túl oldalán. Elindul felém, csaholva. Mondom magamnak, hogy ebben az évben a kutyák nem lettek a barátaim. De a blöki az úttól pár méterre megáll, és csak onnan csahol. A kéthetes görögországi rémálom olyan mély nyomott hagyott bennem, hogy minden kutyától rettegek, főleg az olyantól, ami szabadon van és felém rohan, de szerencsére a folytatásban erre már nem lesz példa. Nem is csoda, ez itt már Nyugat-Európa.

A problémák folytatódnak tovább azzal, hogy a fejkamerám mindkét rögzítése pár napja letört, így csak a lélek tartja a helyén. Az eddigi rázkódáshoz elég volt a lélek, de most belehajtok egy nagyobb döccenőbe, és azzal a lendülettel repül le a fejemről a hightech kamerám. Látom ahogy nagy sebességgel csúszik előttem az aszfalton, és nem csak x irányú sebessége van hanem y is. Magyarán szép lassan kioldalazik oldalra, pontosabban beoldalazik a kamionok közé. Egy kamion pont elmegy felette. A következőt már nem vártam meg. Gyors lepattantam a bicikliről, és felszedtem az útról. Némi dudaszóval fűszerezték a sofőrök az akciómat. Épp bőrrel és épp kamerával visszatértem a főút sűrűjéből, újra visszapattintottam a helyére a kamerát, majd tűz tovább.

A nap rossz percei folytatódnak tovább. A közeledő naplemente miatt növelem a tempóm, a fájós lábam ellenére. Alapból gyorsan megyek, de egy kisebb leejtőn 40 fölé gyorsulok. Pont a dombvölgyében voltam, amikor szemből megcsap egy erősebb széllökés és letépi a fejemről a sapkát, kamerástól. Az információ után behúzom a fékeket, megállok, letámaszom a biciklit, majd egy erőteljeset káromkodok. Visszasétálok a sapkámért, majd folyatom az utam. Nem elég, hogy megállított az akció, de most még tekerhetek fel az emelkedőm, ami előttem van. A nem esik le a sapkám, akkor nem kell megállni, és akkor lendületből felmentem volna. Magyarán, így dupla időkiesést szenvedtem.

DE, a nap sz*r formulája tovább erősödik. Egyre sötétebb van, és nem csak azért mert kezd lemenni a nap, hanem mert a viharfelhők is kezdenek egyre közelebb jönni. Szeretném megkérdezni, hogy milyen messze van a legközelebbi kemping, de elő ember csak a mellettem elszáguldó autóban van. Illetve látok egy távolban egy parkolót, amiben ácsorog egy ember. Felkészülök a kommunikációra, de ahogy közeledek rájövök nincs rá szükség, mert emberünk egy nem idén barnult örömlány. Ha odamegyek hozzá biztos elkezdi ajánlani a portékát, és még nem is biztos, hogy tudja merre van a kemping.

Elszáguldozok a hölgy mellett. Száguldozok? Igen, mert a közeledő vihar bizony a legjobb fájdalomcsillapító. Nem érzem a combizmomba a szóró érzést, és nem érzem az achilles-szalagomban a kínzó lüktető érzést.

Kezdem megközelíteni a tengert, innen tudom, hogy kell lenni egy kempingnek. Az élet is egyre nagyobb. Látok egy kemping reklámtáblát, de nem találom, ezért megkérdezek egy autóst, hol van. Mondja, hogy felejtős, mert az bezárt, de 3km-re van egy másik.

Megteszem a 3km-t, ekkor már szinte teljesen sötét van, de sehol a kemping. A hátsó világítást már be kell kapcsoljam. Megteszek még plusz 2 km-t és még mindig nem találom a kempinget. Ekkor már arra gondolok, hogy a tőlem 50 méterre lévő vasúti töltés mellé felállítom a sátrat, mert ott sok a bokor, és biztonságosan tudok aludni. A döntést nem húzhatom sokáig, mert a viharfelhők felkészültek a támadásra. És szakadó esőben felállítani a sátrat nem vicces.

A nap ekkor már teljesen lement, és kis híján korom sötét. Az elkeseredettségem az egekben, de még mindig tud fokozódni a sz*r. Ugyan is el kezd cseperegni.

Az eső intenzitása nő, az én életkedvem meg csökken. Minden lehetséges helynek örülnék, és amikor már a sz*r szériám összeroppantaná a meggyötört lelem, meglátok jobb oldalt egy épp felújítás alatt álló éttermet. Begurulok oda, és az első embertől megkérdezem, hogy alhatnék-e a verandán ma éjszak. Emberünk mondja, hogy megkérdezi a tulajt. Behúzodok a védett rész alá, majd kijön a tulaj. Ekkor már ömlik az eső, és erősen fúj a szél. Megkérdezem, hogy alhatok-e itt éjszakára. Mondja, hogy nyugodta. De hogy legyek nagyon udvariatlan, veszek 3 liter vizet. Az ereszből kizúduló vízben akár fürödni is tudnék. A kőművesek és a segédmunkások pakolásznak és szép lassan eltűnek. Marad két srác, akikkel beszélgetek, majd kijön a tulaj is, és mondja ne kint aludjak hanem bent is meghúzhatom magam estére.

Majd mondja üljek le az asztalhoz, épp kész a vacsora, megvendégelnek. Kiderül a tulaj és családja itt lakik az étterem mellé épült házban. Az étterem bár még csak most épül, de nagyon igényes. Gyönyörű faragások, egy hatalmas kandalló, minden tipikusan olaszosan kimunkált mesteri munka. Leülök enni, a két srác mellé, és folytatjuk a beszélgetést. Amikor megtudják, hogy magyar vagyok feltűnőbben kedvesebbek lesznek. Fura, mert tavaly majdnem, hogy leköptek itt Olaszországban, amikor megtudták a származásom. Kiderül a két srác pakisztáni menekült, itt élnek a közeli táborban, és itt dolgoznak az étteremben. Mindkettő diplomás, jól beszélnek angolul. A táborban tanítják őket olaszul. Meélik, hogy amikor a magyar kormány megfogta a migráns tömeget, és Pesten a Keleti előtt dekkoltak pár napot, ők is ott voltak a tömegben. Később elmondják, hogy mennyire rendesek a magyarok, mert nálunk anno gyorsan megkapták a papírjaikat, és mehettek Németország felé. Kaptak ellátást, ételt meg innivalót. Azt is elmondják, hogy a németek nagyon bunkók voltak, heteken keresztül nem kapták meg a papírokat, amivel ott maradhattak volna, így jutottak el Olaszországban. A németekről sok jót nem mondtak, ellentétben rólunk, és az olaszokról. Ezen mondatokat hallva elgondolkoztam milyen igazságtartalma van a külföldi médiának. Miszerint „A magyarok Európa szégyene”.

A beszélgetés közben megérkezik az előétel. Semmi extra valamilyen tésztás szénhidrátbomba. Majd mikor végzünk hozzák a főételt. Ez is valamilyen olasz tésztás (húsos) ínyencség, tele energiával. Majd, hogy az olaszok megmutassák milyen a vendégszeretet, hoznak két üveg sört. Egyet én kapok, egyet meg az egyik pakisztáni srác. Csodálkozok, de Pakisztánban nem mindenki muzulmán. Koccintunk, majd jól eső kortyokkal toljuk magunkba az isteni nedűt.

Itt rátérnék a nap főcímére. Nyugtával szidd a napot. Azért adtam ezt, mert az eredeti közmondás: „Nyugtával dicsérd a napot”, azt jelenti, hogy hiába mennek jól a dolgok, csak akkor mondhatjuk, hogy minden rendben, ha a problémát végleg lezárhatjuk. Na, most ez én napom igen szörnyűre sikerült. Ki merem jelenteni, hogy a 8 biciklitúrám kétszáz sok napja közül a legrosszabb. De nem szidom, hisz a vége jól sikerült.

Nem elég, hogy beengedtek a verandára éjszakára, nem elég, hogy később beengedtek az étterembe, nem elég, hogy kaptam egy kétfogásos vacsorára SÖRrel, de végül felajánlják a vendégszobát, és mindezt tok INGYEN.

Így a borzalmas napot úgy zárom, hogy egy tiszta ágyban alszok, lezuhanyozva, jóllakva, és a finom olasz sörtől egy kicsit ellazulva. Épp ezért ez az a nap az összes túranap közül, ami legemlékezetesebb marad.

 

 

77,4km