A hegyet nem csak felfelé nehéz meghódítani, de lefelé is. Persze lefelé jönni kevésbé kimerítő, de annál veszélyesebb. Én az élet minden terén azt az elvet javaslom, hogy többet ésszel, mint drága felszerelÉSSZel. A modern technika, csak ellustítja az emberi elménk. Most ez elég öregemberesen hangzott, de...

A drága tárcsafék helyett javaslom a V-féket modern fékpofákkal, melyek a vizet, és a sarat is lepergetik. A fékezés ráadásul nem csak a fékmechanizmus dolga. Ha már Isten megteremtette a levegőt, és az azzal járó légellenállást akkor használjuk ki. 40 km/h felett már elég tetemes a légellenállásunk, amit úgy lehet növelni, hogy kiállunk a nyeregből, és egy kicsit homorítunk. Ez a testhelyzet, nem csak lassítja a biciklit, de jobb rugózást biztosít, amit amúgy sem árt rossz minőségű úton. A féket nem használom állandóan, csak szakaszosan húzom a kart. Így nem hevülnek fel a fékek, és nem is kopnak. Ha kiállunk a nyeregből és meg van pakolva a bicikli, nem gyorsulunk 65 km/h fölé. Ha úgy érezzük ez túl gyors, akkor lassan növeljük a fékerőt, miközben a testsúlyunkat hátra helyezzük. Erre azért van szükség, mert ha hirtelen berántjuk a féket, vagy orra bukunk, vagy csak megcsúszik a kerék, mindkettő csúnya eséssel jár. A testsúly hátrahelyezése ismét tiszta fizika. Jöhetnék itt az erők vektoraival, de a lényeg, hogy a hátsó kerék mindig könnyebben megcsúszik, de ha növeljük a rá ható nyomó erőt ezt a csúszást elkerülhetjük. Ha tudunk is kellő biztonsággal lefelé száguldani, akkor is jöhetnek kanyarok. Egy komolyabb helyen szinte természetes a 180°-s hajtűkanyar. Ezeket 20-nál gyorsabban nehéz bevenni, így a féktávot jól ki kell számolnunk. Ha nincs elég tapasztalatunk mindig teszteljük a biciklinket, és magunkat. Először gyorsuljunk fel 30-ig, és fékezzünk egy intenzívet, majd 40-ig, és így tovább. Pár fékezés után már tudjuk mit bírnak a fékek.  Tovább nem árt odafigyelni az út minőségére. Egy vizes út mindig csúszósabb. Illetve a rázós út dobálja a biciklit, ami növeli a fékutat. 

A fékezés legfontosabb szabálya:  Kanyarban soha nem fékezünk!!! Ez azt jelenti, hogy a kanyart elérve már az ideális sebességre fékezzük a biciklit, és az íven már max csak egy picit húzzuk a kart, csak annyira, hogy ne kezdjünk hirtelen felgyorsulni.

Sajnos ez a fent leírt tapasztalat a sutba vész, ha az utat Mc Adam tervezte, azaz makadám, vagy túl gyorsan követik egymást a kanyarok. Utóbbival nagyon ritkán találkozni, viszont rossz minőségű aszfalttal sajnos sűrűn. Ilyenkor a jó megoldás behúzódni a sáv közepére, természetesen ha nem jön autó mögöttünk. A kocsik általában mindig ugyan azon a nyomvonalon haladnak, így a két kerék közötti hely többnyire használható. Ha olyan helyen járunk ahol az aszfalt teljes egészében használhatatlan, akkor sajnos koptatni  kell a fékeket, ezt 2014-ben megtapasztalhattam Angliában.

A nagysebességű lefelé száguldozás második lényeges része a kormányzás. Ezt se tegyük hirtelen mozdulattal, mert valószínűleg esés lesz a vége. A kormányt se markoljuk teljes erőnkből. Magabiztosan tartsuk a kezünket madárfogással a markolaton, de hagyva egy kis hézagot, így nem rázzuk szét a kezünket. Nem kell félni a bicikli ugyan úgy irányítható. Különben is nem mi tartjuk egyenesen a biciklit, hanem ő minket. Ez fizika, amibe most ne menjünk bele.

A fent leírtak alapján úgy érezzünk magunkat, mintha lovon ülnénk. Apró pici mozdulatokkal lehet biztonságosan irányítani a kerékpárt akár 65 km/h felett is. Persze a lényeg a józan ész, az odafigyelés, és a rutin szerzése.

Még egy jó tanács. Ha úgy érezzük, hogy a fékutak egyre jobban elnyúlnak, akkor  álljunk meg, mert vagy túlmelegedtek a fékek, (ami a tárcsaféknél persze ritkábban fordul elő), vagy egyszerűen elkoptak a fék. Persze még az is előfordulhat, hogy kosz került a rendszerbe, amit nem árt eltávolítani.